Körülbelül egy éve annak, hogy elballagtam a középiskolából és elhagytam a várost, hiszen egy messzebbi egyetemen tanulok. Mivel vége van a vizsgaidőszaknak és ráérek, végre visszalátogathatok arra a helyre, ahol életem legszebb és egyben legfájdalmasabb élményeit éltem át. Zsebre tett kézzel sétálok végig az állomástól egészen az iskola hatalmas épületéig vezető úton. Tavasz van, így az út mentén sorakozó cseresznyefák gyönyörűen pompáznak rózsaszín színükben. Egy kisebb sóhaj hagyja el ajkaimat, mikor a fák lombkoronái közül felpillantok az égre, s a napsugarak megmelengetik arcomat. Azonban nem állok le, egyenletes tempóban haladok tovább. Testem kissé megfeszül, amikor felbukkan szemeim előtt az általam olyan jól ismert épület. Még mindig ugyanúgy néz ki, semmit sem változott az egy év alatt. A diákok most is ellepik az udvart, mint amikor még én jártam ide. Magasságom miatt már akkor is el tudtam vegyülni a tömegben és ez most sincs másként. Elmosolyodva lépek be a kétszárnyú ajtón, majd megtorpanok. A folyosók is zsúfolt a diákoktól, valamint a tanárok rendteremtő hangjától visszhangzik. Újra elindulok, hogy a régi osztálytermem felé vegyem utamat, mely a folyosó vége felé helyezkedik el. Egy-egy szempár kíváncsian néz utánam, nekik biztos feltűnt, hogy nem vagyok idevaló, de nem törődöm velük. Amikor megérkeztem a megfelelő terem elé, benéztem. Tekintetemet először arra a padra szegeztem, ahol én ültem, majd a mellette levőre is rápillantottam, ahol legjobb barátom és egyben életem első szerelme ült, Taehyung. A most üresen álló székre odaképzeltem alakját, s mosolygós arcát, melyet valószínűleg soha többé sem fogok látni. Általam kirajzolt körvonalait a csengő éles hangja rögtön elmosta. Ideje volt tovább állnom, hogy ne zavarjam a következő óra kezdetét. Még egyszer utoljára körbenéztem, majd hátat fordítottam az osztálynak és elindultam a lépcső felé. Lassan haladtam felfelé, s meg sem álltam egészen az építmény tetőteréig. Az iskolának ez az egyik zuga, ahol legtöbb időmet töltöttem, valamint ahol megismertem V-t. Kissé remegő kézzel toltam meg az acélajtót, mely még mindig rendelkezett fájdalmasan nyikorgó hangjával. Amint kiléptem, megéreztem a hajamba és felsőmbe belekapó lágy szellőt, ami jól is jött ebben a talán izgatottnak nevezhető állapotomban. Felkerestem azt a részt, ahová mindig leültem vagy elfeküdtem, s helyet foglaltam. Lábaimat kinyújtottam előre, kezeimmel pedig hátam mögött támaszkodtam. Behunytam szemeimet és az ég felé emeltem arcomat. Percek múlva, mintha sivatagban lennék és délibábot látnék, megjelentek előttem régi emlékképeim. Még így, ballagásunk után is megmaradt minden pillanat. Emlékszem, milyen meggondolatlanok voltunk, mely végül is kapcsolatunk szívszaggató végéhez vezetett. De ennek ellenére a boldog percek változatlanok megmaradnak. Olyanok, mintha tegnap történtek volna. Minden nap új események elé néztünk, ám te mindig ott voltál mellettem és a nehézségek egyáltalán nem tűntek annak. Akkor még egyáltalán nem éreztem a felnőtté válás, továbbá az elválás szörnyűségeit, csak veled foglalkoztam. Te jelentetted számomra az életet. Semmi más nem volt fontos. Azt sem vettem észre, milyen gyorsan telik az idő melletted. Most azonban, hogy egyedül vagyok itt, minden az ellenkezője. Nincs meg az a fontos dolog az életemben, ami boldoggá és izgalmassá teszi napjaimat. Az idő is mintha a háromszorosára lassult volna le. Minden egyes perc olyan hosszú, s fájdalmas.
- Bárcsak itt lennél velem megint és minden olyan lenne, mint régen! – gördült le egy kósza könnycsepp arcomon.
Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, az ajtó megnyikordult. Valaki feljött a tetőre. Gyorsan letörölgettem könnyeimet, miközben talpra álltam. Amikor megfordultam, belém fagyott a lélegzet, kezeim pedig tehetetlenül hullottak le oldalamhoz. Hiszen aki velem szemben állt, nem volt más, mint Taehyung. Hozzám hasonlóan ő is kővé dermedt. Percekig bámultuk egymást, mire dadogva kinyökögte nevemet.
- J-jiminshi…!?
Pontosítok. Nem is a nevemet, hanem a becenevemen, amelyen csak ő szólított. Erre a kellemes emlékre szívem nagyot dobbant. V természetesen szájához kapott, amikor felismerte, mit is mondott.
- N-ne haragudj! – motyogta.
- Miért kéne haragudnom?
- Nem tudom… régen találkoztunk, biztosan furcsa, hogy így szólítalak…
- Egyáltalán nem furcsa, inkább jól esik. – vallottam be lehajtott fejjel.
- Nézd, én sajnálom, hogy nem sikerült bekerülnöm arra az egyetemre, ahova neked és el kellett válnunk egymástól! Egyszerűen szégyelltem magamat, s nem tudtam a szemedbe nézni.
- Nyugodtan elmondhattad volna, hiszen tudtad, mennyire fontos vagy nekem! Simán lemondhattam volna a jelentkezésemet és bekerülhettem volna oda, ahová te!
- Pont ezt akartam elkerülni! Mármint ne érts félre! Nem azt, hogy együtt legyünk, mert én is mindennél jobban ezt szerettem volna, de nem engedhettem meg, hogy csak miattam elveszíts egy ilyen remek lehetőséget! – kezdett el könnyezni ő is.
- Még ha így is lett volna, akkor sem kellett volna olyan hirtelen eltűnnöd! Szerintem meg tudtuk volna beszélni a dolgot! Legalább barátok maradhattunk volna… - csuklott el hangom, hiszen ennél még mindig többet akartam.
- Ha nem tudtunk volna találkozni is vártál volna rám? – nézett rám kikerekedett szemekkel.
Némán bólintottam egyet, mire ő összerogyott.
- É-én azt hittem… hogyha sokáig nem látsz… akkor elfelejtesz… vagy találsz valaki mást… egy nálam sokkal jobb társat… - szipogta tenyerébe temetve arcát.
Félénken lépdeltem oda hozzá, majd leguggoltam és magamhoz húztam.
- Te kis butus! A szívem már évek óta a tiéd, ki másnak adhatnám oda? – suttogtam fülébe.
Kis hezitálás után belekapaszkodott kezeivel felsőmbe, arcát pedig mellkasomba fúrta. Hátára fektettem tenyeremet, s lassú mozdulatokkal simogatni kezdtem azt, hogy lenyugodjon. Miután sikeresen leállt a sírással, óvatosan elhúzódott tőlem. Tekintete találkozott enyémmel. Még mindig ugyanazt a melegséget árasztották, melyet évekkel ezelőtt is.
- Jiminah!
- Hm?
- Nagyon, nagyon, nagyon, NAGYON szeretlek!
Óriási megkönnyebbülést éreztem, mikor kiejtette azokon a csinos kis ajkain e szavakat. Nem húztam az időt, bezártam a köztünk lévő távolságot és rátapadtam párnácskáira. Hosszan, de lágyan csókoltuk egymást. Mindketten beleadtuk az évekig magunkban tartott, mára fojtogatóvá vált érzéseket.
- Nem lényeges, mennyi idő telt el, sosem lettem volna képes elfelejteni téged! – lihegtem szájára, miután elváltam tőle egy kis levegőért.
- Mélyen a szívemben én is reméltem, hogy örökké emlékezni fogsz rám! – suttogta, majd egy újabb csókban forrtunk össze.
Ez a csók talán annak is a jelképe volt, hogy innentől kezdve soha többé nem engedjük el egymást.
