MBLAQ 8.rész

Nara szemszöge:

Az éjjel szinte semmit sem tudtam aludni, folyton a tegnap történteken pörgött az agyam. Korán felkeltem, gyorsan összeszedtem magam és elindultam dolgozni. A munka legalább leköt és nem foglalkozom a gondjaimmal. Meg amúgy is rengeteg elintéznivalóm van, ideje nekiállnom. Először is vissza kell vinnem a kölcsönbe kapott kiegészítőket, majd be kell szereznem az MV forgatásához szükséges holmikat. Összeszedtem a szatyrokat, majd elmentem az üzletbe.
-Jó napot kívánok!
-Jó napot! Miben segíthetek?
-Park Nara vagyok, az MBLAQ nevezetű fiúbanda sztájlisztja. Visszahoztam a kölcsönbe kért kiegészítőket.-nyújtottam át a szatyrot.
-Kérem várjon, amíg leellenőrizzük, hogy minden megvan-e.-mondta a pult mögött álló férfi, majd eltűnt egy függöny mögött.
Negyed óra múlva tért vissza.
-Kérem fáradjon hátra.
-Mért? Valami probléma van?-kérdeztem.
-Igen, egy óra hiányzik.
-Az lehetetlen! Direkt megnéztem, hogy mindent eltettem-e. Kérem, nézzék meg még egyszer!
-Rendben.-felelte.
A szemem előtt pakolták ki a táskát és tényleg hiányzott egy óra.
~Nem értem, miért. Hol hagyhattam el?
Átkutattam a válltáskámat is, hátha oda keveredett véletlenül, majd kiszaladtam az autóhoz és azt is átvizsgáltam, de sehol semmi. Kétségbeesve mentem vissza az üzletbe, ahol a következőt vágták a fejemhez:
-Ezt a kollekciót a hétvégén Japánba kell szállítani. Addig kerítse elő! Ha esetleg nem találja meg, ki kell fizetnie.
~Kifizetni? Ez az egyik legújabb és legdrágább modell! Hogy a fenébe tudnám kifizetni? Hiszen a fizetésem arra alig elég, hogy eltartsam magam… Mi rosszat követtem el, hogy folyton balszerencsés dolgok érnek!?
Legszívesebben ott helyben sírva fakadtam volna, de nem égethetem le magam. Elnézést kértem a figyelmetlenségemért, majd megígértem, hogy megtalálom az órát és visszahozom. Idegesen ültem autóba és a megengedettnél jóval gyorsabban vezettem hazáig. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, majd szó szerint berontottam az ajtón, be se csuktam magam mögött. Ledobtam táskámat, majd nekiálltam feltúrni az egész lakást. Mindent, amit csak lehetett szétszórtam. Percek alatt óriási romhalmaz lett a lakásomból. Úgy nézett ki, mintha egy tornádó ment volna keresztül. Minden erőmet elveszítve rogytam össze a szoba közepén. Könnyeim akaratlanul folyni kezdtek.
~Hogy lehetek ilyen béna!? Alig kezdtem el az új munkámat és máris elrontok valamit… Mindig ez van… Éppen, amikor kezdek belerázódni, mindig történik valami rossz… Biztos ki fognak rúgni innen is, ha megtudják, hogy egy ilyen drága órát elvesztettem…
Így siránkoztam magamban, mikor egy ismerős hang szólított meg:
-Nara! Jól vagy? Mi történt?-kérdezte aggódva.
Nem emeltem fel fejemet, nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson.
-Miért vagy itt?-tettem fel a lehető legbutább kérdést.
-Ne haragudj, hogy engedély nélkül bejöttem, de tárva volt az ajtód. Aztán megláttam a nagy kuplerájt. Azt hittem, hogy betörtek.-magyarázta.
A sírás annyira elhatalmasodott rajtam, hogy nem tudtam többet megszólalni. Seungho sem mondott semmit, percekig csak a hátam mögött állt, majd közelebb jött hozzám, leguggolt és átkarolt. El kellett volna húzódnom tőle, hiszen kárt okoztam és egyáltalán nem érdemlem meg, hogy vigasztaljon… Meg az a tegnapi csók is…de ebben a pillanatban nem tudtam ilyenekkel foglalkozni... Végtelenül elveszettnek éreztem magam, jól esett nyugtató karjaiban lenni. Mikor kisírtam magam és kicsit megnyugodtam, újra kérdezősködni kezdett:
-Elmondod, mi történt?
-Félek.
-Mitől félsz? Valaki bántott?
-Nem.
-Hát akkor?
~Olyan aranyos, ahogy aggódik értem. Ha egy kicsit elmondok neki, abból nem lesz baj.-gondoltam magamban.
-Óriási bajban vagyok…
-Mit csináltál?
-Elvesztettem valamit, amit nem szabadott volna… Már mindenhol kerestem, de nem találtam meg.
-Ne aggódj, ez nem olyan nagy gond. Majd ha nem keresed, akkor előkerül.
-Sajnos nem ilyen egyszerű a dolog. Kölcsönbe kaptam egy nagyon drága holmit, amit a hétvégén vissza kell adnom. Ha nem találom meg addig, akkor fizetnem kell…
-Mondd el, mi az, segítek megkeresni.-ajánlotta fel.
~Úristen! Most mit csináljak? Nem mondhatom el neki, hogy az órát keresem... Óra? Óra!
Rápillantottam a faliórára.
-Negyed óra múlva a munkahelyemen kell lennem, különben elkések!-kiáltottam fel.
-Elviszünk, ha gondolod.-mondta.
-Rendes tőled, hogy felajánlod, de a saját autómmal megyek, mert délután el kell intéznem pár dolgot.
-Értem. Akkor én megyek, mert a többiek várnak rám. Ha segítség kell, akkor nyugodtan hívj!-mosolygott rám.
Bólintottam, majd elhagytuk a lakást. Udvariasan elkísért az autómig, ahol bocsánatot kértem tőle az idétlen viselkedésem miatt, majd beszálltam és elhajtottam.

Joon szemszöge:

Már vagy 20 perce a kocsiban ültünk és drága leaderünkre vártunk, hogy elindulhassunk próbálni, de nem jött. Miután meguntam a várakozást, elindultam vissza a lakásunkhoz, ám alig tettem pár lépést, megláttam, hogy Narával beszélget. Nem tellett bele sok időbe, míg Nara elhajtott. Rögtön elindultam Seungho felé.
-Gondolhattam volna, hogy Narával leszel.-jegyeztem meg.
-Az egész a véletlen műve.-felelte.
-Ja perszee, én meg elhiszem.
-Nem vagyok vicces kedvemben.-nézett rám szúrós szemekkel.
-Ajajj, történt valami?
-Mikor jöttem lefelé, Nara lakásának ajtaja tárva volt. Benéztem és megláttam, hogy az egész ház tiszta kupi. Azt hittem betörtek, így halkan bementem. Alig tettem pár lépést, mikor sírást hallottam. Nara ott ült a szoba közepén. Azt hittem bántották, de letagadta. Azt mondta, hogy elveszített valamit. Nem tudom, olyan furcsa volt… Aggódom érte.-mesélte Seungho.
-Láttál rajta verésnyomokat?
-Nem.
-Akkor biztos nem hazudott.
-Igazad van.
-Mit vesztett el?
-Azt nem mondta el, pedig szívesen segítenék neki megkeresni.
-Lehet, hogy valami emlék, amiről nem szívesen beszél.-mondtam.
-Na mindegy, menjünk.-zárta le a témát.
Kíváncsivá tett a dolog, amit most hallottam. Eldöntöttem, hogy a nap folyamán meglátogatom Narát. A délelőttöt végigedzettük, így csak ebédidőben volt alkalmam elszabadulni. A többieknek azt füllentettem, hogy mosdóba megyek.
-Hé várj!-futott utánam Thunder.
Ennyit arról, hogy megtudjam, mi baja Narának.
-Nem bánod, ha felnézünk Narához?-néztem Thunderre.
-Menjünk.-válaszolta.
Többször kopogtattunk Nara irodájának ajtaján, de nem szólt vissza, így óvatosan benyitottunk. Az iroda kész romhalmaz volt, Nara pedig az ablaknál állt és fejét fogta. Mikor közelebb mentünk, hallottuk, hogy magában beszél:
-Itt sincs az a rohadt óra! Hol a fenében kéne keresnem még? Ha nem találom meg a hétvégéig, fizethetek, sőt még innét is kirúgnak!
-Valakinek igen nagy gondja van.-szólaltam meg, mire Nara összerezzent.
-Oh, sziasztok! Ti meg mióta vagytok itt?-kérdezte ijedten.
-Csak most jöttünk. Hogy állsz új tervekkel?-érdeklődtem.
-Nem túl jól…-felelte lesütött szemekkel.
-Megnézhetem?
-Persze, ott vannak az asztalon.
-Hmm, nem rossz. De ha így haladsz, nem leszel készen.-jegyeztem meg.
-Bocsánat. Már is folytatom!-mondta, majd leült az asztalához.
-Figyelj, nem akarok beleszólni az életedbe… Amit most mondok, azt tanácsként mondom. Látom, hogy van valami, ami a szívedet nyomja, de próbáld meg elfelejteni legalább egy kis időre. Aztán ha végeztél a munkáddal, akkor aggódhatsz azon. És ha semmiképpen sem birkózol meg vele egyedül, akkor nyugodtan szólhatsz nekünk. Tudod, hogy segítünk.
-Kö-köszönöm.-felelte egy mosollyal.
Még egy utolsó pillantást vetettem rá. Láttam, hogy az előbbihez képest kicsit megnyugodott. Örülök, hogy tudtam neki segíteni. Ezután magára hagytuk.

JiNa szemszöge:

Estefele, amikor végeztem munkámmal, lementem a táncteremhez. Bíztam benne, hogy még ott találom a fiúkat. És igazam volt. Még nagyban próbáltak.
-Mára elég volt! Hoztam nektek üdítőt!-kapcsoltam le a magnót.
Először csúnyán néztek rám, amiért megzavartam őket, de G.O hamar odasietett az életmentő folyadékért, majd a többiek is odaszállingóztak.
-Miért jöttél?-kérdezte Seungho.
-Elhoztam nektek a fotózáson készült képeket.-nyújtottam át egy borítok.
A fiúk rögtön szétcincálták és nézegetni kezdték őket.
-Hyung, ez nagyon jó lett rólad!-lelkendezett Mir a leader egyik képénél.
-A sötét ruha jól kiemeli a fehér bőrünket.-jegyezte meg Joon.
-Nara hol van?-érdeklődtem.
-Dolgozik. Miért?-nézett rám kérdőn Seungho.
-Csak át akartam adni neki egy dicséretet. Mindegy, nem fontos.
-Nem fontos?-akadt fenn mondatomon Thunder.
-Nyugi, majd ha találkozom vele, akkor megmondom neki. Amúgy jól vagy? Olyan sápadt az arcod.
-Jól vagyok.
-A biztonság kedvéért, gyere fel velem az irodámba, adok neked vitamint.
-Azt mondtam, jól vagyok!-emelte fel hangját.
Ez furcsa volt, hiszen Thunder elég csöndes és visszahúzódó személyiség. Ezen tulajdonságai miatt nem szoktam vele sokat beszélni, így nem is ismerem igazán. Bár az nyilvánvaló, hogy nem nagyon kedvel. Segélykérően Seunghora néztem.
-Thunder, menj!-parancsolt rá.
-Rendben.-felelte kelletlenül.
-Akkor majd később találkozunk! Sziasztok!-köszöntem el a többiektől.
Thunderrel pedig felmentünk az irodámba. Táskámat letettem az asztal szélére, majd így szóltam:
-Várj egy percet és már hozom is!

Thunder szemszöge:

Csendben vártam, amíg JiNa előbányászta a hülye vitaminjait.
-Itt is van.-nyújtotta át.
-Köszönöm.-böktem oda neki, majd távozni akartam, de kérdésére megtorpantam.
-Nem kedvelsz, mi?
-Tessék?-fordultam felé.
-Fölösleges tettetned magad. Az öt tag közül te vagy az egyetlen, aki sosem közeledett felém. Legalább elmondhatnád, hogy mit tettem, amiért nem.
-Arra magadtól kell rájönnöd.-feleltem röviden, majd újra elmenni készültem, ám megragadta csuklómat.
-Idősebb vagyok nálad, szóval köteles vagy tisztességesen válaszolni!
-Majd ha te is tisztességesen bánsz másokkal, akkor én is úgy fogok veled.
-Ezt meg hogy érted? Egy embert mondj, akivel nem bánok rendesen!?
-Nara. Amióta idejött, folyton lenézed és piszkálod! Pedig ő egy nagyon rendes ember, nem ezt érdemli!-mondtam idegesen, majd kirántottam kezemet szorításából.
Ahogy ezt a mozdulatomat elvégeztem, ledőlt az asztal szélén álló táska, tartalma pedig kiborult.
-Ez…-emeltem fel egy kis dobozt, mely olyan ismerős volt.
-Add ide!-förmedt rám JiNa és a kezem után kapott, de hála a gyors reflexeimnek, átvettem másik kezembe, majd kinyitottam.
Az az óra volt benne, ami rajtam volt a fotózás során.
-Ez meg mit keres nálad?-kérdeztem.
JiNa nem felelt, csak idegesen nézett rám. Közben eszembe jutott, hogy Nara egy óráról beszélt délután.
~Csak nem ez lenne az?
-Nara egész nap ezt kereste! Miét nem adtad oda neki?-kérdeztem.
-Oh tényleg? Feltűnt neki, hogy elvesztette?
-Hogy mi? Te direkt vetted el tőle, hogy bajba kerüljön?
-És ha igen?
-Elmondom Seunghonak!
-Úgyse hinne neked! Most pedig add vissza, ha nem akarod, hogy pokollá tegyem a te életedet is!
-Lehet, hogy most ezt megúszod, de figyelni foglak és egyszer lebuktatlak!
-A helyedben okosan viselkednék, különben kirúgatlak a bandából!
-Ilyen messzire nem mennél el!
-Azt te csak hiszed!
Erre már nem tudtam mit mondani, így elrohantam. Tudtam, hogy JiNa gonosz személyiség, de hogy ennyire? Most mit tegyek? Mondjam el az egészet Seunghonak? Vajon hinne nekem? JiNa képes lenne odáig elmenni, hogy szétszedi a bandát!? Az arcán látott dühből következtetve igen… Lehet, hogy odavan Seunghoért, de ha elborul az agya, akkor ez sem számít.
-Sajnálom Nara! Remélem tudod, hogy a te oldaladon állok, de sajnos ebben a helyzetben nem tehetek mást, nem segíthetek…

SHINee 5.rész-Stand by me

-Key...!? ChoHee...!?
-T-tae-taemin...én...-me-megmagyarázom!-dadogta Key zavartan.
-Ezen nincs mit megmagyarázni! Becsaptál mindannyiunkat! Hogy voltál képes erre?
-Hidd el, nem akartam...
-Nem akartad? Mégis megtetted! Arra nem gondolsz, hogy Jonghyunt mennyire megbántod ezzel?-kérdezte a maknae mérgesen.
-Tudom és sajnálom, de nem tehettem mást...
-Na jó, ezt nem hallgatom tovább!-mondta Taemin, majd megfordult és elindult.
Key azonban utána futott és megragadta karját.
-Várj! Kérlek, ne mondd el neki!
Taemin nem mondott semmit, majd lerázta magáról Key karját és elment. Key hirtelen gyöngének érezte lábait, így lerogyott a földre. Szeme szúrni kezdett, ami a sírás előjele volt. Nem is kellett sokat várnia, könnyei záporként kezdtek el csöpögni. Tudta, hogy Taemin mindent el fog mondani a többieknek és rögtön megutálják majd. Azt hitte, végre talált egy iskolát, ahol barátokra lelhet, de a buta hazudozásaival mindent elrontott. Holnap újra kezdődik a magány és a gyötrődés. Órákon keresztül csak sírt. Mikor telefonja csörgött és otthonról keresték, muszáj volt összeszednie magát és hazamenni. Ott kapott egy újabb adag szidalmazást. Ezután bevonult szobájába és magára zárta az ajtót. Mivel nem volt étvágya, ágyába kuporodott, ahol megint sírva fakadt. Mikor szemei már égtek a fájdalomtól, valamint teljesen kimerült, álomba zuhant. Másnap reggel szörnyű fejfájással ébredt. Legszívesebben kihagyta volna a mai napot az iskolában, de előbb-utóbb szembe kell néznie a többiekkel és azzal, amit érdemel. Meg nevelői sem hagynák, hogy otthon maradjon, ezért szép lassan összekészülődött, majd elindult az iskola felé. Remegő lábakkal és lehajtott fejjellépett be az osztályterembe, ahol rögtön megpillantotta a Jonghyunnal beszélő Taemint.
~Vajon most mondja el neki? Mit csináljak? Meneküljek el? Nem! Nem hagyhatom, hogy elmondja neki! Meg kell állítanom! Tudnia kell Taeminnek, hogy nem önszántamból csinálom ezt az egészet!-vitatta meg magában a dolgokat Key, majd odafutott a két fiúhoz.
-Tudom, hogy nem szép dolog, amit tettek, de kérlek titeket, legalább hallgassatok meg, miért tettem!-hadarta.
Jonghyun értetlen arckifejezéssel nézett rá.
-Miről beszélsz?
-Még nem...?-fordult Taemin felé Key.
A maknae megrázta fejét, majd megragadta Key kezét és maga után húzta. Jonghyun azonban utánuk sietett.
-Mi folyik itt?
-Semmi, csak van egy kis megbeszélnivalóm Keyyel.-felelte könnyedén Taemin.
-Nem tudom, miről akarsz vele beszélni, de valami nagy dologról lehet szó, mert ideges vagy.-okoskodott Jonghyun.
-Szakkörös problémák, úgysem értenéd. Most pedig kérlek hagyj magunkra!-mondta Taemin.
-REndben.-válaszolta Jonghyun, de szemében látszott, hogy még mindig aggódik.
Taemin tudta, hogy barátja nem fogja ennyiben hagyni a dolgot és ki fogja szedni belőle, hogy mi volt ez az egész. Miután berángatta Keyt egy üres terembe, pár perces néma csend következett. Végül Key szólalt meg.
-Azt hittem, elmondod neki...
-Még megtehetem. Hacsak nem állsz elő valami ésszerű magyarázattal, hogy miért csináltad mindezt.-nézett mélyen Key szemébe.
-Rendben, elmondok mindent. Nem tudom, Jonghyun mennyit mesélt rólam, de a szüleim nem élnek. A legközelebbi rokonaim, akik élnek, az a nagybácsikám és nénikém. Mikor árva lettem, hozzájuk küldtek, ők azonban nem akartak befogadni. Világéletükben lányt szerettek volna, de nem teljesült a vágyuk. Azzal a kikötéssel vettek magukhoz, ha lányként nevelhetnek. Először hallani sem akartam róla, de nem volt más lehetőségem. Kicsi voltam és segítségre volt szükségem, így nagy nehezen, de belementem. Átneveztek, női ruhákban kell járnom, meg kellett tanulnom a női viselkedést, nem barátkozhattam fiúkkal, csak lányokkal. Az iskolába is lányként írattak be. Folyton bujdosnom kellett testnevelésóráknál és mosdóba menetelkor. Amikor annyi idős lettem, hogy középiskolába menjek, többször próbálkoztam ellenszegülni, ám mindig megfenyegettek. Hiába gyötrődtem ennyi éven keresztül, egyszerűen nem bírok lányként élni, mikor tudom, hogy fiú vagyok, ezért titokban elkezdtem dolgozoni. A fizetésemből bérlek egy lakást, ahol az igazi énemmel élhetek. Nem várom el tőled, hogy megérts vagy megbocsájts, hiszen most már lázadhatnék ellenük, de mégiscsak ők neveltek fel, valamilyen szinten hálás vagyok nekik. Csak azt az egyet szeretném kérni, hogy ne mondd el Jonghyunnak... Majd ha összeszedem a bátorságomat, akkor bevallok neki mindent. Tudom, hogy mérges lesz és az is lehet, hogy soha többé nem szól majd hozzám... Legalább egy darabig had legyen még a barátom, amíg erőt ad nekem...kérlek!-mesélte el hosszú és szomorú történetét Key.
Taemin meg sem tudot szólalni, annyira le volt döbbenve a hallottaktól. Szégyellte magát, hogy ennyire nekitámadt a fiúnak, pedig nem volt hozzá joga. A benne lévő harag pillanatok alatt eltűnt, helyét pedig sajnálat vette át. Nem tudta, mit mondjon Keynek, de végül megszólalt:
-Hyuung...sajnálom...nem lett volna szabad ítélkeznem feletted, hiszen nem tudtam semmit.
-Igazad van, hazudok mindenkinek és ez szörnyű dolog. Mit kéne tennem?-fakadt sírva Key.
-Kérlek, ne sírj! Biztosan találunk majd valami megoldást. Addig meg maradjon úgy minden, ahogy eddig volt. Ígérem, ezentúl még jobb barátod leszek és segítek neked, hogy ne bukj le a többiek előtt!-jelentette ki Taemin.
-Té-tényleg?-nézett fel rá Key.
Taemin bólintott.
-Köszönöm.-mondta Key, majd átölelte barátját.
Ekkor egy levegő után kapkodó Jonghyun rontott be az ajtón. Mindketten ijedten néztek rá.
-Aish! Nem bírtam tovább, muszáj volt megnéznem, hogy mit műveltek.-mondta zihálva.
-Mondtam, hogy csak beszélgetünk.-vetette oda Taemin.
-Akkor miért sír Key?-kérdezte Jonghyun.
-Nincs semmi baj, ezek csak örömkönnyek.-szólalt meg Key.
-Az előbb még valami problémákat emlegettetek, most meg örömkönnyek...igen gyanúsak vagytok nekem.-jegyezte meg Jonghyun.
-Mit szólnátok, ha suli után elmennénk valahova?-terelte el a szót a maknae.
-Én benne vagyok.-felelte Key.
-Key nem ér rá.-mondta Jonghyun.
-Miért?-néztek értetlenül Jonghyunra.
-Már el is felejtetted? Tegnap megbeszéltük, hogy hozzád megyünk.-mondta Jonghyun.
-Oh, tényleg.-jött zavarba Key.
-Mintha kajálás után nem érne rá...-motyogta Taemin, majd visszaindultak a terembe.
Suli után Key és Jonghyun Key lakása felé vették az irányt. Biciklivel mentek, így viszonylag hamar odaértek. Mivel nemrég költözött be ebbe a lakásba és kevés ideje van, nem tudott rendesen kipakolni. Jonghyun azért jött el hozzá, hogy segítsen neki.
-Érezd magad otthon.-mondta Key, mikor beléptek a lakás ajtaján.
Jonghyun körbenézett. Ahhoz képest, hogy nem volt nagy, egész takarosan nézett ki. A konyha és a nappali egybe nyílott, ezenkívül még egy fürdő és egy hálószoba volt.
-Tetszik.-jegyezte meg Jonghyun.
-Köszönöm.-mosolyodott el Key, közben pedig egy tálcán hozott üdítőt és rágcsálnivalót.
-Igazából a sok apróságot kell már csak kipakolni a polcokra.-mutatott Key a sarokban álló dobozokra.
-Tyűha, ez mind?-kérdezte kikerekedett szemekkel Jonghyun.
-A legtöbben könyvek vannak, meg dísztárgyak. Kivéve ezt. Ebben a szüleimtől rám maradt emlékek vannak.-magyarázta Key.
-Akkor kezdjük a könyvekkel.-ajánlotta Jonghyun.
-Rendben.-válaszolta Key, majd kibontotta az első dobozt.
Órákon át pakoltak, mire végeztek. Számukra azonban gyorsan telt az idő, hiszen jól mulattak és beszélgettek.
-Az üres dobozokkal mi lesz? Eldobjuk őket?-kérdezte Jonghyun.
-Nem! Felteszem őket a szekrény tetejére, hátha szükség lesz rájuk később.
Jonghyun ledermedt a fiú szavainak hallatán.
-Miért?-érdeklődött.
-Sose lehet tudni, mikor költözök legközelebb.-felelte Key, közben odatolt egy széket a hatalmas szekrény elé és felmászott rá.
-Remélem nem kerül rá sor. Úgy értem jól érzed itt magad, nem?-kíváncsiskodott Jonghyun.
-Igen, tetszik ez a város. De tudod az évek alatt rengetegszer költöztem. Mindig úgy kezdődött, hogy jól éreztem magam, aztán később jöttek a problémák. Feladogatod a dobozokat?-kérdezte Key.
-Miféle problémák?
-Legtöbbször a beilleszkedéssel volt gond.-szégyellte el magát Key.
-Úgy hiszem ezzel most nem lesz problémád, hiszen itt vagyok én. Meg a többiek is kedvelnek.-felelte Jonghyun, majd felnyújtotta az utolsó dobozt.
Key zavarba jött Jonghyun szavai hallatán. Örült, hogy a fiú barátként tekintett rá, de szomorú is volt, hiszen bármelyik pillanatban lebukhat és vége szakadhat mindennek. Mivel nem koncentrált rendesen, elvesztette egyensúlyát, az alatta levő szék pedig megbillent. Becsukta szemét, hátha kevésbé lesz fájdalmas az esés. Meglepetésére azonban nem a földre huppant, hanem valami másra. Nem emlékezett, hogy ott lett volt valami puha a földön. Zavartan nyitotta ki szemeit, majd rögtön megpillantotta az alatta heverő Jonghyunt. Key arca abban a pillanatban elvörösödött, mikor felfogta a helyzetet. Arca alig volt pár centiméterre a fiúétól.
~Ilyen közelről még gyönyörűbb. Azok a kiskutya szemei, melyeket órákon keresztül tudna nézni és az ajkai, melyeket meg tudna csó... Úristen! Miket beszélek!? Elég!-torkollta le magát Key.
-Ööö..Key! Leszállnál rólam?-zavarta meg gondolatait Jonghyun hangja.
-N-ne haragudj!-dadogta, majd gyorsan felállt.
-Nem esett bajod?-kérdezte Jonghyun.
-A-azt hiszem, nem. És te jól vagy?
-Igen. Jobb lesz, ha ezt az utolsó dobozt én teszem fel.-mondta a fiú, majd felállította a széket, felállt rá és felrakta a dobozt.
-Köszönöm.-motyogta Key.
-Ugyan, semmiség. Szívesen segítettem, úgy se lenne más dolgom, csak otthon ülnék egyedül. Nem bánod, ha még maradok egy kicsit? Megírhatnánk a leckét.-nézett rá kérlelően Jonghyun.
-Re-rendben.-felelte Key.
Leültek a kanapéra és előszedték a tanuláshoz szükséges holmijaikat. Key nem tudott koncentrálni, folyton a történtekre emlékezett vissza. Jó párszor rápillantott Jonghyunra. Most olyan közel ült hozzá, hogy érezte finom illatát.
-Kész is vagyok. Te hogy állsz?-nézett fel rá Jonghyun.
Key gyorsan elkapta fejét, hogy ne bukjon le és füzetére bámult.
-Még neki sem álltál? Vagy nem érted?-kérdezte Jonghyun.
Key zavarában bólogatott.
-Gyere, elmagyarázom neked.-mondta Jonghyun és még közelebb csúszott Keyhez. Annyira közel, hogy lábaik összeértek. Key nagyot nyelt. Ezután Jonghyun a keze felé nyúlt. Valószínűleg a tollat akarta elvenni tőle, de a mozdulat úgy sikerült, hogy kezeik is összeütköztek. Key testén egy furcsa bizsergető érzés futott végig az érintés hatására. Fél füllel hallotta, hogy hangját, amint neki magyaráz. Mikor a fiú végzett, felé fordult:
-Most már érted?
Key bólintott. Ezt követően Jonghyun arcán egy széles mosoly tűnt fel. Key szíve óriásit dobbant. Megijedt ezektől a furcsa érzésektől.
-Ne haragudj, de kimegyek a mosdóba.-mondta, majd el is hagyta a nappalit.
A fürdőbe érve tükörbe nézett. Arca piros színben virított, bőre pedig melegebb volt a kelleténél. Hideg vizet fröcskölt rá, hogy elmulassza.
~Mi történik velem? Mik ezek a furcsa érzések? A könyvek szerint a szerelmesek szoktak ilyen tünetekkel rendelkezni. De az lehetetlen, hogy szerelmes legyek egy fiúba...! Vagy mégis!? Most mit tegyek?-esett kétségbe.
Mivel már percek óta bent volt a fürdőben, Jonghyun kopogtatott.
-Minden rendben van?-kérdezte.
-Igen.-válaszolta Key és kiment.
-Későre jár, ideje indulnom.-jegyezte meg Jonghyun.
Key az órájára nézett, majd az ablak felé. Jonghyunnak igaza volt, már esteledik. Nem is vette észre, hogy ilyen gyorsan megy az idő.
-Rendben, menj csak, nehogy aggódjanak érted.-felelte Key, majd kikísérte Jonghyunt.
-Akkor majd holnap találkozunk a suliban. Szia!-búcsúzott el Jonghyun.
-Oké. Szia!-integetett Key is, majd becsukta az ajtót, nekidőlt és leült a földre.
~Hogy lehetek ilyen szerencsétlen!?