MBLAQ 9.rész

Nara szemszöge:

Napok teltek el az óra eltűnése óta, ami még mindig nem került elő. Teljesen feladtam a reményt. Már nem is keresem. Tudom, hogy ki fognak rúgni… Próbálom olyan vidáman tölteni az utolsó napjaimat, ahogy csak tudom, de elég nehéz. Amint eszembe jut az apró tárgy, rögtön rossz kedvem lesz és sírhatnékom támad. Az egész hetemet betöltöttem különböző programokkal, valamint feladatokkal, hogy még véletlenül se jusson időm gondolkozni. Most is íróasztalom mellett ülök és új ruhákat tervezgetek. Egyszer csak JiNa lép az irodámba.
-Szia!-köszönt egy mosollyal.
-Szia! Miben segíthetek?-kérdezem.
-Hallottam ezt-azt…
Hangszínéből már tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok.
-Mit?
-Pletykákat rólad meg egy bizonyos óráról…
-Hogy mi?
-Áhh, szóval igaz.
Teljesen kétségbeestem.
~Mi van, ha elmondja a főnöknek és még előbb annyi a karrieremnek? Nem, ez nem lehet…!
-Honnan tudsz róla?
-Most mondjak nevet? Nagyot fogsz csalódni…
-Nem érdekel, tudni akarom!-mondtam kissé idegesen.
-Thunder mesélte nekem.
-Thunder!?-akadtam ki.
~Hoonan tud róla? És ha tud, akkor miért árult be!? Tudomásom szerint jóban voltunk. Igaz csendes lélek, ki tudja, mit gondol rólam valójában… Lehet, hogy Seungho is tud a dologról?-töprengtem.
-Mit mondott pontosan?
-Csak annyit, hogy elvesztettél egy igen drága órát és ez akár a munkádba is kerülhet.
-Ki tud még róla?
-Nem tudom…ha nekem elmondta, akkor biztosan a többiek is tudják már.-mondta ki azt a mondatot, amitől a legjobban féltem.
Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék.
~Mondjak fel magamtól? Vagy esedezzem bocsánatért?
Gondolkodás nélkül álltam fel, majd faképnél hagyva JiNát lerohantam az edzőteremhez. Utamat egyenesen Thunder felé vettem, megragadtam karját és kivonszoltam. Nem érdekelt, hogy a többiek mekkora szemekkel néztek ránk. Semmi nem érdekelt. Tudni akartam, hogy Thunder mit tud erről a dologról.
-Honnan tudsz az óráról?-tettem fel neki rögtön a kérdést.
Kérdésem hallatán lefagyott. Egy-két másodpercig meg sem tudott szólalni, csak tátogott, mint egy hal.
-É-én nagyon sajnálom…el akartam mondani, de…
-Elmondani? Mit? Kinek?
-Neked, az egészet! Figyelj, nem tehettem mást!
-Tudom, hogy óriási hibát követtem el és azt is, hogy ki fognak rúgni, de igazán adhattál volna még egy kis időt…-kiabáltam, közben pedig könnyek szöktek szemembe.
-Hibát? Miről beszélsz? Aki hibát követett el, az én vagyok, nem te! JiNa megfenyegetett, ezért nem szóltam senkinek, hogy nála van az óra! Én tényleg el akartam neked mondani, de nem mertem! Azt mondta, hogy kirúgat a bandából, ha egy szót is szólok!
-Hogy mi? Nekem azt mondta, hogy te tudsz mindent és neki is te mondtad el. Azt hittem a többi bandatagnak is szétkürtölted már, hogy mekkora egy lúzer vagyok…
-Dehogyis! JiNa hazudott neked! Hinned kell nekem!
-Na állj! Ebből egy szót sem értek!
-Nyugodj le, és elmagyarázok mindent.
Miután Thunder elkérezkedett Seunghotól, egy kávé mellett mindent megbeszéltek. Fényt derült mindenre.
-Éreztem, hogy JiNa nem kedvel, de nem gondoltam volna, hogy ilyenre képes.
-Régóta ismerjük a többiekkel. Lehet, hogy ők nem vették észre gonoszságait, de én igen. Szerintem az összes eddigi személyt, aki nőnemű volt és Seungho közelébe került, azt ő üldözte el. Úgy néz ki, most téged és engem szúrt ki magának… Jobb, ha óvatosak vagyunk. Ígérem, kitalálunk valamit, hogy mindenki megtudja az igazságot. De egyenlőre úgy kell cselekednünk, ahogy azt ő szeretné. Hadd bízza csak el magát és majd egy váratlan pillanatban támadunk.
-Értékelem a terveidet, azonban nem várhatunk sokáig, mivel holnapig vissza kell vinnem az órát…-jegyeztem meg szomorúan.
-Most vissza kell mennem próbálni. Amint eszembe jut valami, hívlak!-mondta Thunder és már el is sietett.
Írtó dühös voltam JiNára. Én csak az életemet szeretném élni. Világ életemben szerencsétlen voltam szerelmi téren, de végre kaptam munkát, amit mindennél jobban szeretek csinálni. Miért kell ezt is elvenni tőlem?

Joon szemszöge:

 A próbáról való kirohanása után Thunder egész nap furcsán viselkedett. Még a szokásosabbnál is csendesebb volt. Egyikünkhöz sem szólt, csak ha muszáj volt, inkább elvonult a sarokba és gyötrődött. Természetesen ez nekünk többieknek nagyon nem tetszett. Láttuk, hogy valami nyomja a szívét, próbáltunk neki segíteni, de nem hagyta. A többiek egy idő után feladták, mondván, hogy ha nem boldogul egyedül, biztosan szólni fog nekünk. Én azonban kitartó személyiségű emberek közé tartozom. Az utolsó reményemet annak mondhattam, hogy a jelenlegi szobafelosztás miatt ketten voltunk egy szobában. Mikor este hazaértünk és mindenki elvonult a dolgára, újra próbálkoztam. Thunder az ágya szélén ült, arcát kezei közé temetve.
-Biztos nem akarod megosztani bánatodat?-kérdeztem halkan.
Nem felelt, csak megrázta fejét.
-Hidd el, könnyebb lesz, miután megosztottad valakivel…
-Tudom, és el is mondanám, de nem tehetem. Illetve megtehetem, de felesleges lenne, mert úgyse hinnétek nekem.-nyílt meg végre előttem egy kicsit.
-Mi vagyunk a legjobb barátaid, sőt akár testvérként is nézhetünk egymásra. Miért gondolod, hogy nem hinnénk neked?
-Már évek óta próbálkozom elmondani nektek…de mindegy. Amúgy is most én rontottam el mindent, nekem kell helyrehoznom…-mondta, majd hangja elcsuklott.
Rengeteg kérdésem lett volna, de mikor megláttam vállai enyhe rázkódását, tudtam, hogy sír. Nem akartam még jobban felzaklatni. Odamentem hozzá, leültem mellé és átkaroltam vállát. Egy darabig nem mozdult, próbált erősnek mutatkozni, ám egy kis idő után arcát mellkasomba temette és egyre jobban zokogott.
-Minden rendben lesz.-suttogtam fülébe.
Egészen addig ebben a pozícióban ültünk, míg a kimerültségtől álomba nem zuhant. Ekkor óvatosan lefektettem, majd betakartam.
-Bárcsak elmondanád a problémádat és segíthetnénk neked!-sóhajtottam egy nagyot, majd saját ágyamhoz mentem és lefeküdtem.
Alighogy befordultam a fal felé, Thunder motyogni kezdett álmában. Először nem értettem, hogy mit mond, így jobban füleltem. Mintha valakit szólítana… Kiszálltam az ágyból és odamentem mellé.
-Nara!-mondta mégegyszer a nevet.
~Nara!? Miért beszél álmában Narához?-töprengtem.
-Ne haragudj…én nem akartam!  Láttam az órát…de nem tehettem semmit…
~Valami rosszat tehetett? Milyen óra?-egy szót sem értettem.
-JiNa…ő az oka mindennek.
~Most meg JiNa? Áhh, ennek semmi értelme!-döntöttem el, majd felálltam.
Ám amit ezután hallottam, nem tudtam mire vélni.
-Megzsarolt… azt mondta, ha bármit is mondok, akkor kirúgat a bandából… Azt pedig nem akarom! Sajnálom!
~Te jó ég! Nem tudom, hogy miről zagyvál itt össze-vissza, de jobb, ha ezt elmesélem Seunghonak.-gondoltam magamban.
Mivel hajnal van, nem ébresztem fel szegényt, de holnap reggel ez lesz az első dolgom. Így is tettem. Szerencsémre adódott egy 10 perc, amikor csak ketten voltunk a konyhában. Elmondtam mindent, amit hallottam.
-Ez érdekes…de nem hinném, hogy lenne bármi valóságtartalma.-felelte a vezető.
-Nekem sem áll össze a kép teljesen, de tuti, hogy magától nem találna ki ilyen dolgokat…-jegyeztem meg.
-Azt akarod, hogy kérdezzek rá?-nézett rám szúrósan Seungho.
-Dehogy! Azzal csak megbántanánk!-vágtam rá rögtön.
-Akkor mégis mit kéne tennem? Van ötleted, okostojás?
-Nincs.-feleltem szomorúan.
-Na látod. Majd ha akarja, akkor elmondja magától és akkor segítünk neki. De ha nem mondja el, akkor nem tehetünk semmit.-dörgölte az orrom alá a tényeket, amiket már amúgy is tudtam.
Hiába akartam, be kellett ismernem, hogy ennyivel tényleg nem megyek semmire. Kénytelen voltam én is feladni a dolgot.

Seungho szemszöge:

Egész héten nyugtalanított Thunder viselkedése és mintha ez nem lenne elég, Joon is folyton ezzel az üggyel zaklatott. A legújabb sztori szerint Thunder valami óráról és JiNáról motyog álmában. Kettejük kapcsolata sosem volt olyan jó, szóval én ennek tudtam a dolgot. Személy szerint mindkettejüket kedveltem, hisz Thunder a csapattársam volt, életünk szinte minden percét együtt töltjük, olyan nekem, mintha az öcsém lenne. JiNával pedig gyerekkorunk óta ismerjük egymást szüleinknek köszönhetően. Sokszor vigyáztam rá és vigasztaltam, mikor szomorú volt. Ő olyan nekem, mintha a húgom lenne. Próbáltam összebarátkoztatni kettejüket, de ami nem megy, azt nem lehet erőltetni. Mindketten fontosak nekem, egyikőjük nélkül sem tudnám elképzelni életemet. Legalább is azt hittem… Egyik este kaptam egy sms-t JiNától, hogy összekapott a szüleivel és örülne neki, ha találkoznék vele. Természetesen igent mondtam neki. Egy bárba ültünk be, ahol ivott pár pohárkával. Közben elmesélte a történteket én pedig próbáltam megnyugtatni. Mikor elnézést kérve kiment a mosdóba, táskáját ott hagyta mellettem. Természetesen telefonjának pont akkor kellett csörögnie. Tudtam, hogy anyja lesz az. Mindig ez van, hogy szó nélkül megy el otthonról. Ilyenkor én szoktam beszélni vele, hogy tudja, nincs veszélyben. Tehát kinyitottam táskáját, hogy előkeressem mobilját. Amikor kiemeltem, vele együtt kirántottam egy órát, amely a feje tetejére esett. Felvettem a telefont, közben pedig lehajoltam a lepottyant tárgyért.
-Igen, itt van velem és jól van. Egy étteremben beszélgetünk, csak kiugrott a mosdóba.-füllentettem.
Eközben elolvastam az órába vésett feliratot. Annak a kiegészítőket áruló boltnak a neve volt rajta, amiből legutóbb mi is rendeltünk. Lassan felnyitottam a fedelét, majd megpillantottam egy órát. Fejembe rögtön bevillantak Joon szavai Thunder álmáról.
-Lehetséges, hogy igaz…?
-Tessék?-hallottam a telefon túloldalán.
-Áhh, semmi, csak azt mondtam, hogy ne aggódjon, hazaviszem a lányát.-mondtam gyorsan.
Nagy nehezen sikerült letennem a telefont. Arra JiNa is visszaért.
-Ho-honnan van az az óra?-kérdezte kissé rémült arccal.
-A táskádból. Anyád hívott és ahogy kivettem a telefont, ez kiesett.
-Ezt nem Nara kérte kölcsön a fényképezkedéshez? Hogy-hogy van nálad?-kíváncsiskodtam.
Pár perces néma csend után válaszolt csak:
-Úgy találtam.
-Hol és mikor?-tettem fel a következő kérdést.
-Még a fotózás után az öltözőben. –felelte.
-Az már napokkal ezelőtt volt. Miért nem adtad vissza neki?
-Vissza akartam, de nem volt időm, elfoglalt voltam a munkámmal.-felelte minden szemrebbenés nélkül, azonban kezével idegesen babrált a pult alatt.
Hazudik. Ismerem annyira, hogy felismerjem.
-Miért?-csak ennyit kérdeztem.
-Mit miért?-csinálta az ártatlant.
-JiNa, kérlek!-szóltam rá kicsit erőteljesebben.
-Ugye nem hiszed azt, hogy direkt vettem el?-nézett mélyen szemembe.
Nem feleltem semmit, az órát némán nadrágom zsebébe csúsztattam. Ezután fizettem, felálltam és elindultam kifelé. JiNa követett.
-Seungho!-kiabált utánam.
Nem fordultam meg.
-Seungho! Kérlek, állj meg!
-Szállj be!-mondtam, majd kinyitottam neki az autó ajtaját.
Megvártam, amíg beszáll, majd én is azt tettem. Beindítottam a kocsit, majd elindultunk hazafelé.
Nem néztem rá és nem is szóltam hozzá egész úton. Végig a nevemen szólítgatott, valamint könyörgött, hogy szóljak hozzá. A végén már sírt is. Nem akartam bántani, de nem tudtam, mit higgyek. Mikor megérkeztünk, csak ennyit mondtam:
-Sajnálom, de időre van szükségem. Most pedig kérlek fejezd be a sírást és menj be a házba.
-Seungho!-fogta meg kezemet.
-JiNa, kérlek!-néztem rá kissé szúrósan.
Végre felfogta, hogy ezzel a viselkedésével nem megy semmire, így távozott. Magamra maradtam a sok hülye gondolatommal. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Idegesen bokszoltam bele saját combomba. Megéreztem zsebemben a bonyodalom okozóját, az órát. Beszélnem kell Thunderrel. Amilyen gyorsan csak tudtam, hazamentem. Utamat egyenesen Thunder szobájába felé vettem. Kopogás nélkül rontottam be. Thunder éppen az ágyán feküdt és kérdőn nézett rám.
-Mondj el mindent, amit erről tudsz!-mutattam fel az órát.
Társam szemei hatalmasra kerekedtek ki, majd felpattant az ágyról és odafutott, hogy megérintse a tárgyat.
-E-ezt meg honnan szerezted?-kérdezte.
-JiNától.
Válaszomra még a fiú lélegzete is elállt. Megdermedve huppant le a földre.
-A-az nem lehet…-mondta elhaló hangon.
-Thunder! Mondj el mindent! Most!-förmedtem rá.
A vékonyka fiú összerezzent erős hangom hallatán. Nyelt egy nagyot, majd végül mesélni kezdett. Mondandója végére szemei könnyben úsztak, valamint egész teste remegett. Én is megkövülve álltam egy helyben. Nem akartam hinni füleimnek… Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egy ember, akiben egész életemben megbíztam, ilyet tett. Minden szimpátiám eltűnt JiNa íránt. Hülyén éreztem magam, hogy az orromnál fogva vezetett és nem vettem észre.
-Bocsánat.-mondtam szomorúan Thundernek.
-Hyung…-nézett fel rám.
-Ígérem jóvá teszem!-mondtam, majd átöleltem.
Miután lerendeztem vele a dolgokat, még mindig el kellett intéznem valamit. Vissza kellett adnom az órát annak a személynek, akihez tartozott, vagyis Narának.

Nara szemszöge:

Lakásomban ültem a kanapén. Teljesen kifordultam magamból. Iszonyatosan féltem és hallucináltam is. Hallottam, ahogy csörög a telefon és elbocsátanak. Gyorsan kikapcsoltam, majd az egyik párna alá dugtam. A függönyöket behúztam, a villanyt is lekapcsoltam. Teljesen besötétítettem. Így azt éreztem, hogy sikeres elbújtam a külvilág elől. Azonban mindezt az érzetet lerombolta a csengő. Értem jöttek. Bepánikoltam. Sírni akartam, de könnyek sem jöttek ki belőlem. Vége. Muszáj kinyitnom az ajtót, nem menekülhetek el örökre. Lassan mentem oda végzetem kapujához, majd elfordítottam a kulcsot a zárban és lenyomtam a kilincset. Mikor kitártam az ajtót, Seunghot pillantottam meg. Gyorsan megfogtam csuklóját, majd berántottam és bezártam az ajtót.
-J-jól vagy?-nézett rám furcsán.
-P-persze…miért ne lennék jól?
-És miért van sötét? Hol a villany?
-Ne, ne kapcsold fel!-kiáltott.
-De…
-Tudom, most biztosan hülyének nézel, de nem találhatnak rám! Nem rúghatnak ki! Ez az életem! Mindennek az a hülye óra az oka!-hadartam össze-vissza mindent.
Seungho először csak ijedten nézett rám, majd vállaimnál megfogott és erőteljesebben rám szólt:
-Nara, nyugodj meg! Nincs semmi baj!
-Te ezt nem érted!-ellenkezett.
-De értem! Add a kezed!
-M-miért?
-Csak add ide!-fgota meg bal kezemet, majd belefektetett valamit tenyerembe.
-M-mi ez?-kérdeztem.
-Az óra.
-Úgy érted az az óra?
-Igen. Megvan, szóval megnyugodhatsz.
-Hogyan szerezted meg?
-Az nem fontos, a lényeg, hogy meglett.
-Köszönöm! Úristen! Ezt nem hiszem el! Megvan az óra! Nem kell fizetnem! És nem is rúgnak ki!-kiabáltam örömömben.
Óriási teher esett le vállaimról és mindezt egy személynek köszönhetem. Annak a személyek, aki most is itt áll mellettem centiméterekre. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Szeretem őt. Mondanom kellene valamit, de nem jönnek ki a számon szavak. Gondolkodás nélkül cselekedtem. Közelebb léptem hozzá, kicsit lábujjhegyre emelkedtem, majd ajkaimat az övére tapasztottam. 

SHINee 6.rész-Runaway

Key egész éjjel a Jonghyunnal töltött perceken és furcsa érzésén gondolkozott. Hiába próbálta letagadni, mégiscsak kénytelen volt bevallani magának, hogy érzelmeket táplál barátja iránt. Örülnie kellene, hiszen végre megtalálta az igaz szerelmet, amit mindig is keresett...de egy fiú iránt...ez nem volt helyes! Cselekednie kellett, hogy elfelejtse Jonghyunt. Amíg nem talál ki valami okosabbat, addig kerülni fogja a fiút. Iskolába sem akart menni, ám bácsikája keresztbe tett terveinek. Igaz, ChoHeeként, de megjelent a suliban. Direkt megvárta, míg becsöngetnek, csak ezután ment be a terembe. Egy gyors mosolyt vetett Jonghyun felé, majd leült helyére és többet fel sem nézett. Óra után ki akart menekülni az épületből, m Seomin és Haneul útját állták.
-Valami baj van?-kérdezte Seomin.
-Nem, nincs. Miért?
-Olyan furcsán viselkedsz.-jegyezte meg Haneul.
-Furcsán?-csinálta az értetlent ChoHee.
-Ma még nem is mentél oda Jonghyunhoz.-magyarázta Seomin.
-Miért kéne odamennem hozzá? Keyyel jobban szeret lógni, mint velem.-mondta gondolkodás nélkül.
-Úristen! Te féltékeny vagy egy fiúra?-kiáltott fel Haneul.
-Hogy mi? Dehogy!-tiltakozott ChoHee.
-Elhívott már randizni?-kérdezte Seomin.
-Még nem. És szerintem nem is fog. Úgy néz ki nem keltettem fel az érdeklődését.
-Jajj ne beszélj butaságokat! Lerí róla, hogy kedvel téged! Lehet, hogy Jonghyun menőnek látszik, de ha szerelemről van szó, akkor kész szerencsétlenség.-mesélte Seomin.
-Így igaz! Neked kellene elhívnod!-jött elő az ötlettel Haneul.
-Arról szó sem lehet! Ha akar valamit, akkor neki kell lépnie!
-Arra ítéletnapig is várhatsz...
-Csajok, támadt egy ötletem! Minnie!-kiáltott oda Seomin barátjának.
-Igen, Kicsim?-jött oda rögtön a vörös hajú fiú.
-Egy szívességet szeretnék kérni tőled.-kezdte Seomin.
-Neked bármit. Mi lenne az?
-Össze kéne hozni egy randit ChoHeenak és Jonghyunnak.
-Randit!?-nézett kikerekedett szemekkel a maknae.
-Igen, egy randit... Úgy reagáltál, mintha két azonosneműről lenne szó.-viccelődött Seomin.
Taemin lopva Keyre nézett, akinek arca paradicsomvörös színben pompázott.
~A lányok nem is tudják, mennyire rátapintottak az igazságra.-gondlta magában a maknae.
-Lányok! Szerintem se jó ötlet. Nem szabadna becsapnunk.-szólt közbe ChoHee.
-Ne aggódj, nem fogjuk megbántani.-mondta Seomin.
-Szeretnél vele randizni, nem?-kérdezte Seomin.
Key szörnyen kínos helyzetben érezte magát. Mindent megtett volna érte, hogy kettesben lehessen Jonghyunnal, de nem tehette. Mindketten fiúk voltak és semmi esélye sem volt arra, hogy Jonghyun viszont szeresse őt. Távol kell tartania magát a fiútól, mielőtt még jobban beleszeretne. Ám a szerencse ismét elpártolt mellőle.
-Nem kell ilyen szégyenlősnek lenned! Mit gondolsz, mi hogy jöttünk össze Taeminnel és Minhoval? Ha nem lépünk, akkor még a mai napig csak messziről nézzük egymást.-magyarázta Seomin.
-Legalább egyszer próbáld meg, abból nem lesz baj!-győzködte Haneul is.
Key nem tudott ellenállni a lányoknak, így hát beleegyezett a tervbe. Délután randizni fog Jonghyunnal. Minho elhívja barátját a kedvenc hamburgeres helyükhöz azzal az indokkal, hogy már régen lógtak együtt. Ám az utolsó pillanatban "lemondja" a találkát, ChoHee pedig "véletlenül" arra jár. Így is történt minden. ChoHee 4 óra előtt pár perccel ott állt a hamburgeres előtt. Hezitált. Nem tudta, hogy bemenjen-e vagy ne. Elment volna, de mikor megfordult, Jonghyunnal találta szemben magát.
-Szia! Hát te?-kérdezte tőle a fiú.
-Szia! Éppen hazafelé tartottam, mikor megéheztem és megláttam ezt a hamburgerest.-füllentette.
-A többiek bent várnak, ha gondolod tarts velünk.-ajánlotta Jonghyun.
-De csak, ha tényleg nem zavarok.-felelte ChoHee.
-Akkor el van döntve.-mondta a fiú, majd megfogta a lány csuklóját és maga után vonszolta.
Miután beléptek, Jonghyun körbenézett. Barátait kereste, de nem látta őket sehol.
-Még nincsenek itt? Na mindegy. Gyere, üljünk le!-szólt ChoHeehoz.
Abban a pillanatban, mikor leültek, megcsörrent Jonghyun telefonja.
-Minho az. Nem haragszol, ha felveszem?
-Nem, nyugodtan.
Rövid beszélgetés után Jonghyun letette a telefont.
-Úgy néz ki, ketten maradunk. Többiek még sem érnek rá.-magyarázta.
-Nem muszáj ám velem maradnod. Ha van más dolgod, nyugodtan elmehetsz. Nem szeretnélek fenntartani.
-Egy ilyen csinos lányt nem lehet itt hagyni egyedül.-kacsintott rá a fiú.
ChoHee arca rögtön elpirult Jonghyun bókja miatt.
-Mit kérsz?
-Azt, amit te.
-Két csibeburgert kérnénk szépen!-kiáltotta oda a pincérnek.
Rendelésük viszonylag hamar megérkezett, amit jóízűen el is fogyasztottak, közben pedig vidáman cseverésztek. Key eszméletlenül boldogan érezte magát. Élvezte, ahogy Jonghyun ránéz vagy mosolyog. Úgy nézett ki, hogy Jonghyun is jól érzi magát. Illetve egy darabig... Mikor egy percig csendben lettek, arcára kiültek az aggodalom jelei.
-Valami baj van?-kérdezte félénken ChoHee.
-Nem tudom...remélem, hogy nincs.-felelte a fiú komolyan.
-Elmondhatod, ha gondolod...
-Rettenetesen érzem magam, hogy mindig neked beszélek erről, de Key ma megint nem volt suliban és még csak nem is adott magáról életjelet.
-Nem kelle gyből rosszra gondolni. Lehet, hogy csak elfoglalt vagy nincs telefon közelben. Ne gyötörd magad addig, amíg nem tudsz semmit.-vigasztalta ChoHee.
-Igazad van. Még bármikor írhat. Köszönöm!-nézett mélyen a szemébe.
-Ugyan, szívesen segítek, ha tudok.
-Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, de nagyon hálás vagyok neked. Akármikor valami nyomja a szívem, te előbukkansz és megnyugtatsz. Nem tudom, hogy ez a véletlen-e, de örülök neki, hogy megismerhettelek.-mondta Jonghyun egy mosollyal.
Keyben az ütőér is majdnem megállt, mikor az a személy, akit annyira kedvel ilyet mond neki. Legszívesebben ott helyben letámadta volna, de az nem illett ChoHee személyiségéhez. Ehelyett illedelmesen kikéreszkedett a mosdóba, ahol lehűthette magát. Nem maradt sokáig, nem akarta megijeszteni a fiút. Ezután elindultak hazafelé. Jonghyun egészen a házáig kísérte ChoHeet.
-Köszönöm, hogy elkísértél. Meg a délutánt is, jól éreztem magam.
-Ez csak természetes. Akkor majd holnap találkozunk.
-Rendben, szia!-búcsúzott el, majd elindult a ház felé.
-Várj!-kiáltott utána Jonghyun.
ChoHee megfordult.
-Lehetne, hogy megismételjük ezt valamikor?-kérdezte a fiú reménykedő szemekkel.
Egy kis habozás után így felelt:
-Hát persze.
Kettős érzelmek vihara szaladt át a fiú testén. Részben örült, hiszen a randi sikeres volt és a fiú újra találkozni szeretett volna vele. Ám mégsem volt minden tökéletes... Jonghyun a ChoHeebeli énjét kedvelte meg, nem pedig az igazi Keyt...
Nem sokkal később Jonghyun is hazaért. Anyja már otthon volt.
-Milyen napod volt?-érdeklődött.
-Egész jó.
-Minhoékkal találkoztál?
-Úgy volt, de végül ChoHeeval kötöttem ki.-felelte a fiú.
-ChoHeeval? És milyen volt?
-Jó. ChoHee igazán kedves és csinos lány. Miután hazakísértem, megkérdeztem, hogy lenne-e kedve újra találkozni.
-És mit mondott?
-Beleegyezett.
-Na, ez remek. Büszke vagyok rád.-mondta Mrs. Kim mosolyogva.
-Miért? Máskor is randiztam már lányokkal és nagyon jól tudod, hogy sültek el...mindegyik a pénzünket akarta...
-Tudom, Drágám, de ChoHeet biztosan nem azok az érdekek vezérlik, hiszen az Ő családja is gazdag. Meg látszik rajta, hogy jól nevelt. Úgy érzem, ő lesz az igazi számodra.
-Azért ne éld bele magadat ennyire. Most pedig felmegyek a szobámba, ha nem haragszol.-mondta a fiú.
Anyja furcsán viselkedett. Sosem szokta kapcsolatairól kérdezni, most mégis megtette. Vajon miért? Magától nem jutna eszébe. Valami van a háttérben...de mi? Hiába törte a fejét Jonghyun, semmi épeszű magyarázatot nem talált. Azt sejtette, hogy köze van a múltkori "rég nem látott barátokkal" való találkozással, ám ennél többre nem jutott. Egyik probléma követte a másikat. Key még mindig nem jelentkezett. Jonghyun írt egy üzenetet, mivel nem bírta tovább. Már majdnem éjfél volt, de még mindig nem jött válasz. Jonghyun az ágyában feküdt, érezte, hogy hamarosan el fog aludni.
Eközben Keyt is rendesen kifaggatták otthon. Kivételesen nem is szidták meg, hiszen sikerült elérnie egy újabb találkozást a fiúval. Key szörnyen érezte magát, hogy ilyeneket kell csinálnia Jonghyun háta mögött. Ha ez kiderül, soha többet az életben nem fog hozzá szólni. Végülis megérdemli, ő is ezt tenné, ha őt csapnák be. Csakhogy a dolgok még ennél is bonyolultabbak, hiszen Key tényleg beleszeretett a fiúba, nem csak tetteti érzelmeit. Szorult helyzetben volt, amivel nem tud egyedül megbírkózni. Talán elmesélhetné bánatát Taeminnek... Ám előtte jól kisírta magát. Estére sikerült annyira összeszednie magát, hogy felhívja Taemint. Szerencséjére a fiú rögtön felvette a telefont.
-Hallo?
-Szia, én vagyok az, Key. Segítened kell!
-Történt valami a randin?
-Nem, ott minden jól sikerült. Újabb randi is lesz...
-Akkor nem értem, mi a probléma.
-Be kell vallanom még valamit.
-Hallgatlak.
-Azt hiszem belezúgtam Jonghyunba.
-T-tessék?
-Jól hallottad. És nem ChoHeeként, hanem Keyként. Mit csináljak?-sírta el a magát a fiú.
-Először is nyugodj le, a sírás nem old meg semmit.
-Igazad van, de a könnyek akaratlanul is folynak. Fogalmam sincs, mit tehetnék...Jonghyun kezd szerelmes lenni ChoHeeba, aki még csak nem is létezik, eközben meg Keyért is aggódik, aki nem jár iskolába. És mintha mindez még nem lenne elég, a bácsikám és nénikém is folyton üldöznek az akaratukkal, ami nem más, mint hozzá akarnak adni valakihez. Az a valaki pedig nem más, mint Jonghyun! Komolyan mondom, öngyilkos leszek!-akadt ki Key.
-Úristen, nehogy valami butaságot csinálj! Az összes problémát biztos nem tudjuk megoldani egyszerre, de egyenként igen. Kezdhetnénk azzal, hogy beteg vagy és ezért nem jársz suliba. Így legalább csak ChoHee szerepére kell koncentrálnod.-ajánlotta Taemin.
-Rendben. Ne haragudj, hogy kiborultam...
-Semmi gond, megértelek. A te helyzetedben valószínűleg én is ezt csinálnám. Holnap mindenképpen beszélünk a suliban. Addig is próbálj meg lenyugodni.
-Igyekszem és köszönöm!
-Szívesen! Szia!
-Szia!
Miután Key letette a telefont, eldobta a készüléket ágya végébe. Fejét párnájába nyomta. Egyszerűen nem akart élni ebben a kegyetlen világban. Újjá akart születni csak simán Keyként, akinek lehetnek barátai, valamint hazugságok nélküli élete. Miközben ezeken gondolkozott, sms-e érkezett. Azt hitte Taemin felejtett el valamit, de tévedett. A feladó Jonghyun volt. Melegség töltötte be Key szívét, miután elolvasta a szöveget, hiszen barátja aggódott érte. Nem szabadott volna visszaírnia neki, ám nem tudott gonosz lenni Jonghyunnal. Igaz röviden, de megírta, hogy beteg és egy darabig biztosan nem megy iskolába. Nem is gondolta, hogy ezzel az üzenetével micsoda dolgokat indított útjának...

Fájdalom (SuLay)

Lay:

A táncteremben vagyunk és halálra próbáljuk magunkat. Most adtuk ki az új számunkat, a Wolf-ot. Rengeteg helyen kell fellépnünk. Nem hibázhatunk, tökéletesnek kell lennie mindennek. Ha valakinek egyetlen mozdulata eltér a többitől vagy csak késik pár másodpercet, akkor előről kezdjük az egészet. Nem lenne semmi a bajom a kemény edzéssel, hiszen meghozza gyümölcsét, de amióta gondok vannak a hátammal, egész nehéz. Most is fájdalmaim vannak, de nem hagyhataom abba a táncolást és gyakorlást.
~Gyerünk, koncentrálj! Zárd ki a fájdalmat!-mondogattam magamnak.
Alig járhattunk a dal közepén, mikor a fájdalom belenyílalt hátamba. Ez pont elég volt ahhoz, hogy ne figyeljek oda 100%-osan és lemaradjak a többiektől. Szerencsére a többiek nem vették észre, így folytattam. Ám nem bírtam sokáig és máris jött az újabb löket fájdalom. Könnyek gyűltek szemeimbe.
~Nem adhatom fel! Ha rontok, azzal csak a többieknek ártok! Szegények már így is fáradtak, nem akarom, hogy újr kelljen kezdeniük miattam!-gondoltam.
Már csak pár mozdulat volt hátra. Azt hittem megúszom lebukás nélkül a dolgot, de tévedtem. Megint rontottam. Kris észrevett. Leállt, így vele együtt a többiek is. Egy nagyot nyeltem, mikor megindult felém. Arcán láttam a mérhetetlen dühöt. Féltem. Ám ngy meglepetésemre elhaladt előttem és a mellettem álló Suho előtt állt meg.
-Ez meg mi volt?-kérdezte dühösen.
-Sajnálom.-felelte Suho lehajtott fejjel.
-Sajnálod? Nem sajnálni kell, hanem odafigyelni és nem hibázni!-kiabálta leaderünk.
-Fáradt vagyok.-mondta halkan Suho.
-Azt hiszed, hogy a többiek nem azok?
-De. Pont ezért kéne egy kis pihenő.
-Pihenő... Szerinted van nekünk időnk pihenőre!? Ha egy kicsit is rontunk, repülünk! Oda a karrierünk! Ezt nem hagyhatom! Szóval nincs pihenő! Megértettétek!?-ordibálta Kris.
-Teljesen igazad van, de nézz körbe. A fáradságtól hibázunk...
Én is körbenéztem, akárcsak Kris. Suhonak igza volt. Mindenki totál ki volt merülve. Néhány perc csend után Kris végül beadta derekát és kaptunk 5 perc pihenőt. A tagok lihegve omlottak le a földre, valamint nyúltak az életmentő víz felé. Én magam a sarokba mentem és leültem egy padra. Suho jött oda hozzám:
-Nagyon fáj?-kérdezte.
-Mi?-néztem rá értetlenül.
-Szóval igen.
-Nem.
-Lay! A legjobb barátom vagy. Ismerlek. Látom rajtad, hogy szenvedsz. Közbe kellett lépnem.-mondta Suho.
-Te direkt hibáztál?
Suho sak bólintott.
-De...miért?-kíváncsiskodtam.
-Már mondtam. Te vagy a legjobb barátom. Segítségre szorultál.-mosolygott rám.
-Kö-köszönöm.-hajtottam le fejemet, mert éreztem, hogy arcom pirosodik.
Suho törődése erőt adott. Folytattuk a próbát. Szerencsére sikerült hiba nélkül végigcsinálnunk a koreográfiát. Mikor végeztünk a gyakorlással, hazamentünk. Otthon ledőltem, hogy pihentessem hátamat, de sehogy sem volt kényelmes és a fájdalom sem akart megszűnni. Féltem, hogy nem múlik el holnapig. Akkor kész katasztrófa lesz a fellépés.
~Nem! Ez nem történhet meg! Akkor kárba menne a rengeteg gyakorlás! Nem szabad ilyenekre gondolnom! Aludnom kell! Akkor biztos jobb lesz...-győzködtem magamat.
-Na hogy vagy?-jött be a szobámba Suho.
-Mm...nem túl jól.-vallottam be, majd eltemettem arcomat tenyereimbe.
-Borogatást próbáltad már?-kérdezte.
-Nem.
-Sejtettem. Na gyere velem.-ragadta meg csuklómat, majd a fürdőbe vonszolt.
Kutakodni kezdett a szekrényben.
-M-mit keresel?
-Egy krémet.
-Segítsek?
-Nem kell, inkább vetkőzz!
-T-tessék?-néztem rá kikerekedett szemekkel.
-Vegyél egy forró fürdőt, az jót tesz. Miután végzel, belemasszírozzuk a krémet és hideg borgatást teszünk rá. Végül pedig készítek neked egy nyugtató teát.-magyarázta.
-Ezt meg honnét tudod?-érdeklődtem, közben pedig levettem felsőmet.
-Anyukámtól tanultam.-fordult felém.
Mikor rám nézett, elakadt. Szemeivel végigmérte felsőtestemet, amivel sikeresen zavarba hozott.
-M-mi az?
-S-semmi.-mondta zavartan, majd elfordult.
Ezután rögtön meglelte a krémet, amit keresett, majd elhagyta a helyiséget. Gyorsan levetkőztem, majd az utasítások szerint forró vízben lefürödtem. Megtörölköztem, magamra csavartam a törölközőmet, végül Suho szobájába mentem. Suho nem volt bent, csak Luhan.
-Hyung a konyhában van, ha őt keresed.
-Értem. Nem bánod, ha megvárom?
-Nem. De miért vagy egy szál törölközőben? Csak nem...?-kérdezte egy huncut mosollyal.
-Dehogy!-vágtam rá azonnal, ám vörösödő arcommal pont az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam.
-Akkor legjobb lesz, ha nem zavarok. Átmentem Sehunniehoz. Jó szórakozást!-kacsintott rám, majd kiiszkolt a szobából.
Én égő arccal ültem Suho ágyának végében, mikor ő belépett.
-Luhan?-kérdezte.
-Átment Sehunhoz.
-Értem. Valami baj van?
-Nem, nincs.
-Akkor kezdjük! Feküdj le, kérlek!-mondta.
Szófogadóan követtem utasításait, hsra feküdtem. Ő letette a tálcát, amin a tát hozta be, majd kezébe vette a krémet. Ezután fölém mászott és masszírozni kezdett. Kettős érzések tömkelege kavargott bennem. Egy részem a fájdalmat észlelte, egy másik részem pedig szeretetet és törődést. Nem is tudom leírni azt a kellemes érzést, amit Suho kezei által tapasztaltam. Sikeresen ellazultam, szemeimet egyre nehezebbnek éreztem, végül elaludtam.

Suho:

Tervem sikeres volt. Lay alig negyed órán belül mély álomba zuhant. Legjobb barátja révén nagyon aggódom érte. Fáj látni, ahogy szenved. Szívesen átvenném fájdalmának legalább csak a felét, ha tehetném.
~Olyan aranoysan alszik.-állapítottam meg, majd betakartam.
Mivel ágyamban aludt el, én Luhanét foglaltam el. A sok próba miatt én is hamar elaludtam. Másnap reggel, mikor felkeltem, Lay ugyanúgy feküdt, mint mikor este láttam. Csendben odalopakodtam hozzá és csak néztem. Arca nyugodt volt. Végre nem azt a fájdalmas arckifejezést látom rajta. Hirtelen furcsa érzés töltött el és késztetést éreztem arra, hogy megérintsem. Meg is tettem.
~Milyen puha.-mondtam halkan.
Lay mocorogni kezdett, így elhúztam kezemet.
-Jó reggelt! Na hogy van a hátad?-kérdeztem kedvesen.
-Azt hiszem jobban.-felelte, majd lassan felült.
-Akkor jó.-mosolyogtam rá.
-Ne haragudj.-hajtotta le fejét.
-Miért kéne haragudnom?-kérdeztem értetlenül.
-Amiért elfoglaltam az ágyadat.
-Semmi gond. Behozom a reggelidet.-mondtam és el is indultam, ám Lay megragadta csuklómat.
-Nem szükséges, már így is eleget tettél. Nem tudom, hogy fogom meghálálni.
-Hányszor kell még elmondanom, hogy a barátod vagyok és alap dolog, hogy törődöm veled?-borzoltam meg haját.
-Köszönöm.-felelte elpirulva.
Eljött a fellépés ideje. Izgultam. De nem magam miatt, hanem Lay miatt. Tudtam, hogy az a borogatás nem sokat ért, de mégiscsak több, mint a semmi. Lopva pillantást vetettem Layre. Éppen Krissel beszélgetett, aki nem tűnt a legnyugodtabbnak. Közelebb mentem hozzájuk, hogy halljam, miről beszélnek.
-Miért nem szóltál a hátadról?-kérdezte Kris.
-Nem akartam, hogy aggódjatok értem és a fellépés miatt.-felelte Lay.
-Legközelebb mondd el, tudod jól, hogy nem szeretem a titkolózást!
-Rendben.
-Most jól vagy?
-Tegnapihoz képest jobb. Segített Suho borogatása.
-Azért légy óvatos!-mondta  a vezető, majd magához húzta Layt és megölelte.
A látottak miatt kezim ökölbe húzódtak, mellkasomban pedig fájdalom keletkezett. Az első a harag jele, a második pedig a féltékenységé. Ekkor jöttem rá, hogy szeretem Layt. És nem csak úgy, mint barátot...
-Suho gyere, kezdünk!-hallottam meg a hátam mögött Lay lágy hangját.
-Menj csak előre, mindjárt megyek én is.-válaszoltam.
-Valami baj van?-kérdezte aggódva.
-Nincs. Miért lenne?
-Csak mert mindig együtt megyünk el a színpadig...
-Nyugodtan mehetsz Krissel.-feleltem.
-Rendben.-mondta szomorúan és elment.
~Mi ütött belém? Miért viselkedtem vele ilyen hűvösen? Most biztosan meg fog utálni...-torkolltam le magamat.
Nulla életkedvvel mentem el a színpadig. Azonban rendbe kell szednem magam. A tagok és a fanok sem jöhetnek rá, hogy rossz kedvem van. Így hát magamba zártam gondjaimat, amennyire tudtam és felléptem a színpadra. Beálltunk a kezdőpózhoz. Pár másodperc múlva elkezdődött a fellépés. Eltelt fél perc. Layre pillantottam. Minden rendben van. Eltelt újabb fél perc. Ugyan nem néz rám, de jól van. 1 perccel később ismét ránézek. Ő is engem néz. Aztán hirtelen elfordul. Valami nincs rendben.
Nehézkesen mozog. Fájdalmai vannak.
~Bírd ki, már nincs sok hátra!-mondtam magamban.
Ám hiába. Az egyik lendületesebb mozdulatnál Lay hátához kap, majd összerogyik. A tagok észreveszik és leállnak ők is. A zene is elhallgat. Én mozdulni sem bírok. Csak messziről nézem, ahogy a számomra legfontosabb ember szenved. A következő pillanatban Kris ott terem mellette. Ekkor futok oda én is.
-Lay!-szólítom meg.
Fájdalmas arccal néz rám. Könnyek gyűlnek szemembe.
-Leviszem Layt a színpadról. Suho, nyugtasd meg a fanokat!-jött az utasítás Kristől.
Legszívesebben ellentmondtam volna, hiszen Lay mellett akartam lenni, de nem tehettem. Hallgatnom kellett Krisre és meg kellett mentenem az eléggé kínos helyzetet. Így hát végignéztem, ahogy Kris ölbe kapja Layt, majd elviszi. ÁÖsszeszedtem magamat, amennyire tudtam és tetem a dolgomat. Miután sikerült lenyugtatni a tömeget, a nekünk szánt öltöző felé rohantam. Meg sem álltam, míg nem értem Layhez. Odafutottam hozzá és így szóltam:
-Sajnálom Lay, nagyon sajnálom.
-Nem a te hibád. Ne aggódj ennyire, túlélem.-nyugtatgatott.

Lay:

Órák teltek el a kis balesetem óta. Sikeresen kialaudtam magamat, de nem mozoghattam sokat. Suho el sem mozdult mellőlem. Most is itt aludt ágyam szélére borulva. Némán néztem és elmosolyodtam. Közelebb hajoltam hozzá, majd fülébe súgtam:
-Köszönök mindent!
Alig mondtam ki e szavakat, Suho már is felnézett. Kezével kezem után nyúlt.
-Lay...-szólított meg, ám nem tudta folytatni mondatát.
-Mi az?
-Emlékszel, mit szoktam neked mondani?-kérdezte.
-Az, hogy a legjobb barátom vagy?
-Igen. Azt hiszem ezt nem fogod többé hallani...
-M-miért?-kérdeztem aggódva.
-Mert többet érzek irántad, mint egyszerű barát.-mondta halkan.
-Tessék?
-Akkor jöttem rá, amikor Kris megölelt téged. Féltékeny lettem és dühös. Tudom, bután hangzik, de ez van. Nem tudom irányítani az érzéseimet...
-Nem is kell.-mondtam, majd felemeltem fejét.
Mélyen szemébe néztem és lassan közelebb húztam magamhoz. Egészen addig, amíg ajkaink össze nem értek. Forró és lágy csókkal ajándékoztam meg.
-Felesleges féltékenynek lenned Krisre, hiszen én is így érzek irántad.-jelentettem ki, mikor elváltunk egymástól.
-Hátad hogy van?
-Hm...
-Várj! Ne válaszolj!-szólt rám, majd ajkaimra tapadt.
Egy hosszú és szenvedélyes csók után újra megkérdezte:
-Most?
-Ha így folytatod, meggyógyulok.-nevette el magát.
-Akkor kezdjük!-mondta, majd apró puszikkal kezdett ellepni.
Ekkor Luhan rontott be az ajtón. Először lefagyott a látottak miatt, de hamar eszébe jutott egy frappáns mondat:
-És volt, nincs fájdalom!