MBLAQ 9.rész

Nara szemszöge:

Napok teltek el az óra eltűnése óta, ami még mindig nem került elő. Teljesen feladtam a reményt. Már nem is keresem. Tudom, hogy ki fognak rúgni… Próbálom olyan vidáman tölteni az utolsó napjaimat, ahogy csak tudom, de elég nehéz. Amint eszembe jut az apró tárgy, rögtön rossz kedvem lesz és sírhatnékom támad. Az egész hetemet betöltöttem különböző programokkal, valamint feladatokkal, hogy még véletlenül se jusson időm gondolkozni. Most is íróasztalom mellett ülök és új ruhákat tervezgetek. Egyszer csak JiNa lép az irodámba.
-Szia!-köszönt egy mosollyal.
-Szia! Miben segíthetek?-kérdezem.
-Hallottam ezt-azt…
Hangszínéből már tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok.
-Mit?
-Pletykákat rólad meg egy bizonyos óráról…
-Hogy mi?
-Áhh, szóval igaz.
Teljesen kétségbeestem.
~Mi van, ha elmondja a főnöknek és még előbb annyi a karrieremnek? Nem, ez nem lehet…!
-Honnan tudsz róla?
-Most mondjak nevet? Nagyot fogsz csalódni…
-Nem érdekel, tudni akarom!-mondtam kissé idegesen.
-Thunder mesélte nekem.
-Thunder!?-akadtam ki.
~Hoonan tud róla? És ha tud, akkor miért árult be!? Tudomásom szerint jóban voltunk. Igaz csendes lélek, ki tudja, mit gondol rólam valójában… Lehet, hogy Seungho is tud a dologról?-töprengtem.
-Mit mondott pontosan?
-Csak annyit, hogy elvesztettél egy igen drága órát és ez akár a munkádba is kerülhet.
-Ki tud még róla?
-Nem tudom…ha nekem elmondta, akkor biztosan a többiek is tudják már.-mondta ki azt a mondatot, amitől a legjobban féltem.
Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék.
~Mondjak fel magamtól? Vagy esedezzem bocsánatért?
Gondolkodás nélkül álltam fel, majd faképnél hagyva JiNát lerohantam az edzőteremhez. Utamat egyenesen Thunder felé vettem, megragadtam karját és kivonszoltam. Nem érdekelt, hogy a többiek mekkora szemekkel néztek ránk. Semmi nem érdekelt. Tudni akartam, hogy Thunder mit tud erről a dologról.
-Honnan tudsz az óráról?-tettem fel neki rögtön a kérdést.
Kérdésem hallatán lefagyott. Egy-két másodpercig meg sem tudott szólalni, csak tátogott, mint egy hal.
-É-én nagyon sajnálom…el akartam mondani, de…
-Elmondani? Mit? Kinek?
-Neked, az egészet! Figyelj, nem tehettem mást!
-Tudom, hogy óriási hibát követtem el és azt is, hogy ki fognak rúgni, de igazán adhattál volna még egy kis időt…-kiabáltam, közben pedig könnyek szöktek szemembe.
-Hibát? Miről beszélsz? Aki hibát követett el, az én vagyok, nem te! JiNa megfenyegetett, ezért nem szóltam senkinek, hogy nála van az óra! Én tényleg el akartam neked mondani, de nem mertem! Azt mondta, hogy kirúgat a bandából, ha egy szót is szólok!
-Hogy mi? Nekem azt mondta, hogy te tudsz mindent és neki is te mondtad el. Azt hittem a többi bandatagnak is szétkürtölted már, hogy mekkora egy lúzer vagyok…
-Dehogyis! JiNa hazudott neked! Hinned kell nekem!
-Na állj! Ebből egy szót sem értek!
-Nyugodj le, és elmagyarázok mindent.
Miután Thunder elkérezkedett Seunghotól, egy kávé mellett mindent megbeszéltek. Fényt derült mindenre.
-Éreztem, hogy JiNa nem kedvel, de nem gondoltam volna, hogy ilyenre képes.
-Régóta ismerjük a többiekkel. Lehet, hogy ők nem vették észre gonoszságait, de én igen. Szerintem az összes eddigi személyt, aki nőnemű volt és Seungho közelébe került, azt ő üldözte el. Úgy néz ki, most téged és engem szúrt ki magának… Jobb, ha óvatosak vagyunk. Ígérem, kitalálunk valamit, hogy mindenki megtudja az igazságot. De egyenlőre úgy kell cselekednünk, ahogy azt ő szeretné. Hadd bízza csak el magát és majd egy váratlan pillanatban támadunk.
-Értékelem a terveidet, azonban nem várhatunk sokáig, mivel holnapig vissza kell vinnem az órát…-jegyeztem meg szomorúan.
-Most vissza kell mennem próbálni. Amint eszembe jut valami, hívlak!-mondta Thunder és már el is sietett.
Írtó dühös voltam JiNára. Én csak az életemet szeretném élni. Világ életemben szerencsétlen voltam szerelmi téren, de végre kaptam munkát, amit mindennél jobban szeretek csinálni. Miért kell ezt is elvenni tőlem?

Joon szemszöge:

 A próbáról való kirohanása után Thunder egész nap furcsán viselkedett. Még a szokásosabbnál is csendesebb volt. Egyikünkhöz sem szólt, csak ha muszáj volt, inkább elvonult a sarokba és gyötrődött. Természetesen ez nekünk többieknek nagyon nem tetszett. Láttuk, hogy valami nyomja a szívét, próbáltunk neki segíteni, de nem hagyta. A többiek egy idő után feladták, mondván, hogy ha nem boldogul egyedül, biztosan szólni fog nekünk. Én azonban kitartó személyiségű emberek közé tartozom. Az utolsó reményemet annak mondhattam, hogy a jelenlegi szobafelosztás miatt ketten voltunk egy szobában. Mikor este hazaértünk és mindenki elvonult a dolgára, újra próbálkoztam. Thunder az ágya szélén ült, arcát kezei közé temetve.
-Biztos nem akarod megosztani bánatodat?-kérdeztem halkan.
Nem felelt, csak megrázta fejét.
-Hidd el, könnyebb lesz, miután megosztottad valakivel…
-Tudom, és el is mondanám, de nem tehetem. Illetve megtehetem, de felesleges lenne, mert úgyse hinnétek nekem.-nyílt meg végre előttem egy kicsit.
-Mi vagyunk a legjobb barátaid, sőt akár testvérként is nézhetünk egymásra. Miért gondolod, hogy nem hinnénk neked?
-Már évek óta próbálkozom elmondani nektek…de mindegy. Amúgy is most én rontottam el mindent, nekem kell helyrehoznom…-mondta, majd hangja elcsuklott.
Rengeteg kérdésem lett volna, de mikor megláttam vállai enyhe rázkódását, tudtam, hogy sír. Nem akartam még jobban felzaklatni. Odamentem hozzá, leültem mellé és átkaroltam vállát. Egy darabig nem mozdult, próbált erősnek mutatkozni, ám egy kis idő után arcát mellkasomba temette és egyre jobban zokogott.
-Minden rendben lesz.-suttogtam fülébe.
Egészen addig ebben a pozícióban ültünk, míg a kimerültségtől álomba nem zuhant. Ekkor óvatosan lefektettem, majd betakartam.
-Bárcsak elmondanád a problémádat és segíthetnénk neked!-sóhajtottam egy nagyot, majd saját ágyamhoz mentem és lefeküdtem.
Alighogy befordultam a fal felé, Thunder motyogni kezdett álmában. Először nem értettem, hogy mit mond, így jobban füleltem. Mintha valakit szólítana… Kiszálltam az ágyból és odamentem mellé.
-Nara!-mondta mégegyszer a nevet.
~Nara!? Miért beszél álmában Narához?-töprengtem.
-Ne haragudj…én nem akartam!  Láttam az órát…de nem tehettem semmit…
~Valami rosszat tehetett? Milyen óra?-egy szót sem értettem.
-JiNa…ő az oka mindennek.
~Most meg JiNa? Áhh, ennek semmi értelme!-döntöttem el, majd felálltam.
Ám amit ezután hallottam, nem tudtam mire vélni.
-Megzsarolt… azt mondta, ha bármit is mondok, akkor kirúgat a bandából… Azt pedig nem akarom! Sajnálom!
~Te jó ég! Nem tudom, hogy miről zagyvál itt össze-vissza, de jobb, ha ezt elmesélem Seunghonak.-gondoltam magamban.
Mivel hajnal van, nem ébresztem fel szegényt, de holnap reggel ez lesz az első dolgom. Így is tettem. Szerencsémre adódott egy 10 perc, amikor csak ketten voltunk a konyhában. Elmondtam mindent, amit hallottam.
-Ez érdekes…de nem hinném, hogy lenne bármi valóságtartalma.-felelte a vezető.
-Nekem sem áll össze a kép teljesen, de tuti, hogy magától nem találna ki ilyen dolgokat…-jegyeztem meg.
-Azt akarod, hogy kérdezzek rá?-nézett rám szúrósan Seungho.
-Dehogy! Azzal csak megbántanánk!-vágtam rá rögtön.
-Akkor mégis mit kéne tennem? Van ötleted, okostojás?
-Nincs.-feleltem szomorúan.
-Na látod. Majd ha akarja, akkor elmondja magától és akkor segítünk neki. De ha nem mondja el, akkor nem tehetünk semmit.-dörgölte az orrom alá a tényeket, amiket már amúgy is tudtam.
Hiába akartam, be kellett ismernem, hogy ennyivel tényleg nem megyek semmire. Kénytelen voltam én is feladni a dolgot.

Seungho szemszöge:

Egész héten nyugtalanított Thunder viselkedése és mintha ez nem lenne elég, Joon is folyton ezzel az üggyel zaklatott. A legújabb sztori szerint Thunder valami óráról és JiNáról motyog álmában. Kettejük kapcsolata sosem volt olyan jó, szóval én ennek tudtam a dolgot. Személy szerint mindkettejüket kedveltem, hisz Thunder a csapattársam volt, életünk szinte minden percét együtt töltjük, olyan nekem, mintha az öcsém lenne. JiNával pedig gyerekkorunk óta ismerjük egymást szüleinknek köszönhetően. Sokszor vigyáztam rá és vigasztaltam, mikor szomorú volt. Ő olyan nekem, mintha a húgom lenne. Próbáltam összebarátkoztatni kettejüket, de ami nem megy, azt nem lehet erőltetni. Mindketten fontosak nekem, egyikőjük nélkül sem tudnám elképzelni életemet. Legalább is azt hittem… Egyik este kaptam egy sms-t JiNától, hogy összekapott a szüleivel és örülne neki, ha találkoznék vele. Természetesen igent mondtam neki. Egy bárba ültünk be, ahol ivott pár pohárkával. Közben elmesélte a történteket én pedig próbáltam megnyugtatni. Mikor elnézést kérve kiment a mosdóba, táskáját ott hagyta mellettem. Természetesen telefonjának pont akkor kellett csörögnie. Tudtam, hogy anyja lesz az. Mindig ez van, hogy szó nélkül megy el otthonról. Ilyenkor én szoktam beszélni vele, hogy tudja, nincs veszélyben. Tehát kinyitottam táskáját, hogy előkeressem mobilját. Amikor kiemeltem, vele együtt kirántottam egy órát, amely a feje tetejére esett. Felvettem a telefont, közben pedig lehajoltam a lepottyant tárgyért.
-Igen, itt van velem és jól van. Egy étteremben beszélgetünk, csak kiugrott a mosdóba.-füllentettem.
Eközben elolvastam az órába vésett feliratot. Annak a kiegészítőket áruló boltnak a neve volt rajta, amiből legutóbb mi is rendeltünk. Lassan felnyitottam a fedelét, majd megpillantottam egy órát. Fejembe rögtön bevillantak Joon szavai Thunder álmáról.
-Lehetséges, hogy igaz…?
-Tessék?-hallottam a telefon túloldalán.
-Áhh, semmi, csak azt mondtam, hogy ne aggódjon, hazaviszem a lányát.-mondtam gyorsan.
Nagy nehezen sikerült letennem a telefont. Arra JiNa is visszaért.
-Ho-honnan van az az óra?-kérdezte kissé rémült arccal.
-A táskádból. Anyád hívott és ahogy kivettem a telefont, ez kiesett.
-Ezt nem Nara kérte kölcsön a fényképezkedéshez? Hogy-hogy van nálad?-kíváncsiskodtam.
Pár perces néma csend után válaszolt csak:
-Úgy találtam.
-Hol és mikor?-tettem fel a következő kérdést.
-Még a fotózás után az öltözőben. –felelte.
-Az már napokkal ezelőtt volt. Miért nem adtad vissza neki?
-Vissza akartam, de nem volt időm, elfoglalt voltam a munkámmal.-felelte minden szemrebbenés nélkül, azonban kezével idegesen babrált a pult alatt.
Hazudik. Ismerem annyira, hogy felismerjem.
-Miért?-csak ennyit kérdeztem.
-Mit miért?-csinálta az ártatlant.
-JiNa, kérlek!-szóltam rá kicsit erőteljesebben.
-Ugye nem hiszed azt, hogy direkt vettem el?-nézett mélyen szemembe.
Nem feleltem semmit, az órát némán nadrágom zsebébe csúsztattam. Ezután fizettem, felálltam és elindultam kifelé. JiNa követett.
-Seungho!-kiabált utánam.
Nem fordultam meg.
-Seungho! Kérlek, állj meg!
-Szállj be!-mondtam, majd kinyitottam neki az autó ajtaját.
Megvártam, amíg beszáll, majd én is azt tettem. Beindítottam a kocsit, majd elindultunk hazafelé.
Nem néztem rá és nem is szóltam hozzá egész úton. Végig a nevemen szólítgatott, valamint könyörgött, hogy szóljak hozzá. A végén már sírt is. Nem akartam bántani, de nem tudtam, mit higgyek. Mikor megérkeztünk, csak ennyit mondtam:
-Sajnálom, de időre van szükségem. Most pedig kérlek fejezd be a sírást és menj be a házba.
-Seungho!-fogta meg kezemet.
-JiNa, kérlek!-néztem rá kissé szúrósan.
Végre felfogta, hogy ezzel a viselkedésével nem megy semmire, így távozott. Magamra maradtam a sok hülye gondolatommal. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Idegesen bokszoltam bele saját combomba. Megéreztem zsebemben a bonyodalom okozóját, az órát. Beszélnem kell Thunderrel. Amilyen gyorsan csak tudtam, hazamentem. Utamat egyenesen Thunder szobájába felé vettem. Kopogás nélkül rontottam be. Thunder éppen az ágyán feküdt és kérdőn nézett rám.
-Mondj el mindent, amit erről tudsz!-mutattam fel az órát.
Társam szemei hatalmasra kerekedtek ki, majd felpattant az ágyról és odafutott, hogy megérintse a tárgyat.
-E-ezt meg honnan szerezted?-kérdezte.
-JiNától.
Válaszomra még a fiú lélegzete is elállt. Megdermedve huppant le a földre.
-A-az nem lehet…-mondta elhaló hangon.
-Thunder! Mondj el mindent! Most!-förmedtem rá.
A vékonyka fiú összerezzent erős hangom hallatán. Nyelt egy nagyot, majd végül mesélni kezdett. Mondandója végére szemei könnyben úsztak, valamint egész teste remegett. Én is megkövülve álltam egy helyben. Nem akartam hinni füleimnek… Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egy ember, akiben egész életemben megbíztam, ilyet tett. Minden szimpátiám eltűnt JiNa íránt. Hülyén éreztem magam, hogy az orromnál fogva vezetett és nem vettem észre.
-Bocsánat.-mondtam szomorúan Thundernek.
-Hyung…-nézett fel rám.
-Ígérem jóvá teszem!-mondtam, majd átöleltem.
Miután lerendeztem vele a dolgokat, még mindig el kellett intéznem valamit. Vissza kellett adnom az órát annak a személynek, akihez tartozott, vagyis Narának.

Nara szemszöge:

Lakásomban ültem a kanapén. Teljesen kifordultam magamból. Iszonyatosan féltem és hallucináltam is. Hallottam, ahogy csörög a telefon és elbocsátanak. Gyorsan kikapcsoltam, majd az egyik párna alá dugtam. A függönyöket behúztam, a villanyt is lekapcsoltam. Teljesen besötétítettem. Így azt éreztem, hogy sikeres elbújtam a külvilág elől. Azonban mindezt az érzetet lerombolta a csengő. Értem jöttek. Bepánikoltam. Sírni akartam, de könnyek sem jöttek ki belőlem. Vége. Muszáj kinyitnom az ajtót, nem menekülhetek el örökre. Lassan mentem oda végzetem kapujához, majd elfordítottam a kulcsot a zárban és lenyomtam a kilincset. Mikor kitártam az ajtót, Seunghot pillantottam meg. Gyorsan megfogtam csuklóját, majd berántottam és bezártam az ajtót.
-J-jól vagy?-nézett rám furcsán.
-P-persze…miért ne lennék jól?
-És miért van sötét? Hol a villany?
-Ne, ne kapcsold fel!-kiáltott.
-De…
-Tudom, most biztosan hülyének nézel, de nem találhatnak rám! Nem rúghatnak ki! Ez az életem! Mindennek az a hülye óra az oka!-hadartam össze-vissza mindent.
Seungho először csak ijedten nézett rám, majd vállaimnál megfogott és erőteljesebben rám szólt:
-Nara, nyugodj meg! Nincs semmi baj!
-Te ezt nem érted!-ellenkezett.
-De értem! Add a kezed!
-M-miért?
-Csak add ide!-fgota meg bal kezemet, majd belefektetett valamit tenyerembe.
-M-mi ez?-kérdeztem.
-Az óra.
-Úgy érted az az óra?
-Igen. Megvan, szóval megnyugodhatsz.
-Hogyan szerezted meg?
-Az nem fontos, a lényeg, hogy meglett.
-Köszönöm! Úristen! Ezt nem hiszem el! Megvan az óra! Nem kell fizetnem! És nem is rúgnak ki!-kiabáltam örömömben.
Óriási teher esett le vállaimról és mindezt egy személynek köszönhetem. Annak a személyek, aki most is itt áll mellettem centiméterekre. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Szeretem őt. Mondanom kellene valamit, de nem jönnek ki a számon szavak. Gondolkodás nélkül cselekedtem. Közelebb léptem hozzá, kicsit lábujjhegyre emelkedtem, majd ajkaimat az övére tapasztottam.