2014. november 15., szombat

Devil hormones (V+Jimin)




Már napok óta dolgozunk az új albumunk egyik számán, a War of hormoneson. Először egy fotózáson vettünk részt, ahol egy elég érdekes koncepciót kellett képviselnem. Mindig is szerettem a nyalókát, de hogy a kamerák előtt szexi pózokat vágjak vele, az egy kicsit hirtelen ért. Hiába én voltam az utolsó a sorban, így sem sikerült összeszednem gondolataimat, ötletem sem volt, mit fogok csinálni. Minél közelebb kerültem a fényképezéshez, annál idegesebb lettem. Fel-alá mászkáltam az apró helyiségben, ami a sminkelésünkre, valamint az öltözködésre lett kialakítva, s egyik kezemmel tördeltem a másikat.
- Valami baj van? – lépett oda hozzám J-Hope.
- Nem, nincs. – füllentettem.
- Biztos? – vonta fel egyik szemöldökét kérdően.
Kerülve a szemkontaktust, némán bólintottam egyet.
- Hát te tudod. – mondta, majd levágódott Jongkook mellé, aki a telefonján játszott.
Jobbnak láttam távozni a szobából, ezért átsétáltam oda, ahol fel voltak állítva a kamerák és a fotózás folyt. Éppen Sugán volt a sor. Irigykedve néztem, ahol teljes nyugodtsággal, lazasággal, illetve magabiztossággal fekszik be a kamerák elé és egymás után csinálja a különböző pózokat. Annyira elmerültem a bámészkodásban, hogy észre se vettem, amint az én nevemet kiabálják.
- Hahó, V! Te következel! – legyezett az arcom előtt Suga.
- O-oké. – hebegtem, majd kínzó lassúsággal lépdeltem a pontig, ahová mutattak.
A túlzott izgalomnak köszönhetően egyáltalán nem tudtam odafigyelni, mit mond a kamerás. Ügyetlenül álldogáltam egy helyben és az arckifejezésem sem volt az igazi.
- Próbálj meg ellazulni! Vegyél fel más pózokat is! Mutasd ki jobban az érzéseidet! – hangzottak egymás után a harsány utasításai.
Igyekeztem eleget tenni kéréseinek, de egyre nagyobb volt rajtam a nyomás, s egyre jobban kényelmetlenül éreztem magam. Azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld és kisírhatnám magam a sötétben, amiért ilyen béna vagyok.
- Állj! 5 perc szünet! – hallom az újabb kiabálást.
Szégyenkezve hajladozom a sok munkás előtt, akiknek miattam kell tovább szenvedniük a nem éppen oxigéndús helyen. Tenyerembe temetem arcomat, majd veszek egy nagy levegőt, s lassan kifújom, hogy lenyugtassam magam. Még párszor elvégzem ezt a gyakorlatot, mire valaki megérinti karomat. Felemelem fejemet és megpillantom NamJoont.
- Rosszul vagy? – kérdezi aggódó tekintettel.
- Nem, csak elsőre nem sikerült belezökkennem a szerepembe. – felelem.
- Lazulj el, meglátod, menni fog! – szorongatja meg vállamat biztatóan.
- Igyekszem. – motyogom.
- Kezdjük! – szólal meg a háttérben a fotós.
NamJoon kisétál a képből, mindenki elhelyezkedik, már csak rám várnak. Remegő kezekkel boncolom ki a papírból a nyalókát, s nyelek egy nagyot utoljára. Most vagy soha, gondolom, majd felpillantok a kamerába. Az erős fényeknek köszönhetően, de az is lehet, hogy a stressz miatt látásom homályos és kissé szédülök is. Érzem, hogy szívem egyre gyorsabban kezd verni, muszáj megkapaszkodnom a mögöttem lévő polcban. Lábaimból egyre jobban fogy ki az erő, pillanatok múlva össze fogok rogyni. Még sosem történt velem ilyen, de azt hiszem, pánikrohamom van. Segélykérően fordítom el fejemet balra, amikor meglátom Jimint. Nem igazán értettem, miért van itt, hiszen már végzett, nyugodtan pihenhetne az öltözőben a többiekkel. Követem szemeimmel apró lépteit, melyek NamJoonhoz vezetik. Váltanak pár szót, majd mindketten felém fordulnak. Tekintetem találkozik Jiminével, aki felmutatja hüvelykujját egy kedves mosoly kíséretében. Az előbbi, furcsa tüneteim lassan eltűnnek, csupán szaporább szívverésem marad meg, mellé pedig valamiféle melegség önti el testemet. A nyugalom jelének könyvelem el, s visszamosolygok Jiminre. Úgy érzem, most már semmi sem akadályozhat meg abban, hogy számba emeljem az édességet és a munkára koncentráljak. Mikor elsül rólam egy kép, amire azt mondják, hogy alakul, magabiztosságom előjönni látszik. Egyre szabadabban mozgok, próbálom minél több profilomat megmutatni.
- A beállások egész jók, de még több szexisség kell! – kiabálja a fotós.
Remek. Mielőtt ismét nyugtalanná válnék, újra Jimin felé pillantok. Egy legyezővel legyezi magát, a homlokára hulló hajszálai lágyan szállnak ide-oda. Ajkai résnyire nyitva vannak, hogy könnyebben oxigénhez jusson. Akaratlanul nyelnem kell egyet a látványon. Amióta ismerem őt, azóta jóképűnek tartom, de most valahogy mégis más. Tegnaphoz képest mintha 10x helyesebb lenne. Mire feleszmélek gondolataimból, arra lesöpri vállairól nadrágjának hózentrógerét, majd ujjai közé csippenti felsőjét, s mint egy lepedőt, rázni kezdi, hogy az alá is jusson egy kis levegő. Alig ismétli meg ezt párszor, inkább gondolkodás nélkül felemeli pólóját. Még innét, messzebbről is jól látszódnak tökéletesen kidolgozott kockái. Hirtelen késztetést érzek, hogy megérintsem. Mivel ténylegesen ez nem történhet meg, csak elképzelem, ahogy tenyerem ráfekszik puha bőrére. Észre sem veszem, amint nyelvemmel megforgatom a nyalókát a számban.
- Nagyon jó! Na, így tovább! – lelkesedik fel a kamera mögött álló idős férfi.
Az elkövetkezendő percek hamar elillannak, s végre véget ér a fotózás. Kissé zavarodott állapotban hagyom el a helyszínt. NamJoon tárt karokkal és széles vigyorral vár rám.
- Te aztán nem vagy semmi! Egy profi nem tudott volna ennél jobb arckifejezést mutatni! – veregetett hátba.
Zavaromban nevettem, miközben egy sunyi pillantást vetettem Jiminre. Ő is vigyorogva lépett közelebb hozzám, majd átkarolta vállamat.
- Te meg mi a csodára gondoltál fényképezés közben?
Mivel a legjobb barátom, rögtön megértem, mire céloz. Főleg így, hogy jogos a kérdése. A válasz viszont elég morbid lenne, így tiltakozom.
- Semmi olyanra! - csapok rá mellkasára játékosan.
- Odalent nem ezt mondják. – suttogja fülembe, majd tekintete alsó felemre téved.
Azonnal odakapom kezeimet, hogy eltakarjam domborodó férfiasságomat. Te jó ég. Ez lehetetlen! Szörnyen kínosan éreztem magam, hiszen tudtam, hogy ennek az okozója nem volt más, mint Jimin, a legjobb barátom.

Napokkal később…

Azt reméltem, hogy a Jimin iránt érzett vágyaim csak egyszer és tök véletlenül jöttek elő. Azonban tévednem kellett. Mióta az az este megtörtént, egyszerűen nem vagyok normális. Ahányszor ránézek barátomra, furcsa érzések törnek rám. Jobb esetben alig észlelhető, kellemes bizsergés, a rosszabbik esetben férfiasságom totál irányíthatatlanná válik, gondolataim pedig olyan dolgokkal telnek meg, amelyekkel nem kéne. Amennyire csak tudom, próbálom távol tartani magamat Jimintől, ám ez nem olyan könnyű. Ha túlzásba vinném, azt észrevenné és rögtön tudná, hogy valami bajom van. Az igazat semmiképpen sem mondhatom el neki, illetve megtehetném, de úgyis csak kiröhögne vagy megutálna. Ezekre pedig semmi szükségem. Nagyon fontos számomra, nem akarom elveszíteni. Tegnap volt a harmadik eset, hogy sikeresen felizgatott, s a fürdőszobába menekülve elégítettem ki magamat. Ha ez így megy tovább, komolyan meg fogok őrülni. Szerencsére a mai nap a klip leforgatásának napja. Talán nem lesz időm foglalkozni Jiminnel és a problémáimmal…
Természetesen rosszul gondoltam. A délelőttöt még sikerült átvészelnem valahogy, délután viszont bekövetkezett a baj. Már csak a táncos részek voltak hátra, azt hittem, gyorsan letudjuk, majd mehetünk haza pihenni. Körülbelül a második percnél tartottunk a klipben, mindenki a megbeszéltek alapján csinálta a mozdulatokat, kivéve én. Abban a pillanatban, amikor a koreográfia szerint Jimin és Jungkook hátat fordít a kamerának, szemeim barátom formás hátsójára tévedtek. A feszes, piros nadrág tökéletesen kimutatta a női popsikat megszégyenítő kerekséget. Tudatalattimnak köszönhetően tenyerem egy óriásit csattant rajta. Jimin, valamint a többiek, beleértve a kamerást, az operatőröket, mindenkit lefagyva néztek rám, hogy mit művelek. Arcom még a ráknál is vörösebb színben éghetett, tekintetemet pedig a földre szegeztem. Pár perces csönd után a forgatást vezető férfi elnevette magát, majd tapsolni is kezdett. Nagyon megijedtem, fogalmam sem volt, mire véljem ezt a viselkedését.
- Mindig is szerettem a spontán dolgokat, amit pedig most te tettél, az tökéletesen beleillik a szituációba. Ha nem okoz problémát senkinek sem, akkor beletesszük a klipbe.
Nagyot nyelve fordultam Jimin felé, aki feldolgozva a történteket bólintott egyet. Ezt követően rám nézett, s a szokásostól eltérő, kissé huncut mosolyt küldött felém. Szívem torkomban kezdett el dobogni, majd fejemet megvakarva viszonoztam a gesztust. A forgatás folytatódott tovább. Természetesen minden részt többször felvettünk, így a nap folyamán rengetegszer megérinthettem Jimin fenekét. Minden egyes érintésnél éreztem, mekkora bajba sodortam magamat. Szabályszerűen féltem, mit fogok ezért kapni a dormban.

Este

A hazafelé vezető úton gyorsan beültem J-Hope és Jungkook közé, tehát megúsztam a Jiminnel való beszélgetést. Tudtam, hogy nem kerülhetem el teljesen, de legalább szereztem magamnak még egy kis időt, hogy összeszedjem gondolataimat, mit is fogok neki mondani, amikor kérdőre von. Meglepetésemre még vacsora előtt sem jött oda hozzám. Kezdtem azt hinni, haragszik rám. Elhatároztam, hogy fürdés után én magam keresem fel. Terveim azonban meghiúsultak, amikor belépett szobámba. Egy szál törölközőben, ijedt fejjel fordultam irányába. Ő határozott léptekkel közeledett felém.
- J-Jimin… - motyogtam alig hallhatóan.
- Egyszerűen nem tudom elhinni, amit tettél. – kezdett bele Jimin.
- É-én sajnálom… - hebegtem.
- Sajnálod?
Bólintottam egy aprót, miközben nagyot nyeltem közelsége miatt.
- Biztos? – kérdezte suttogva.
Forró lehelete csiklandozva súrolta ajkaimat. Ez volt az a pont, ahol úgy éreztem, nem érdekelnek a következmények és meg kell csókolnom. Gyengéden nekinyomtam számat az övének. Az érzés, ami akkor végigfutott rajtam, eszméletlen volt. Ajkai sokkal teltebbek és puhábbak, mint amilyennek képzeltem. De ami még ezeknél is jobban tetszett, az az, hogy teljesen összeolvadtak enyémekkel, mintha egymásnak teremtették volna őket. Bátorságom azonban csak pár másodpercig tartott, s elhúzódtam tőle. Félve pillantottam szemeibe, hogy megnézzem reakcióját. Szemei fényesen csillogtak, arcán pedig egy vigyor jelent meg.
- Tudod te, mennyi ideje vártam már arra, hogy ez megtörténjen? – szólalt meg végül.
Nem akartam hinni füleimnek. Annyi mindent szerettem volna mondani vagy kérdezni, de mindössze csak nevét tudtam kibökni.
- Jimin…
- Ss! – helyezte mutatóujját számra, miközben tekintete arcomat fürkészte.
Miután eltávolította ujját, megcsókolt. Nem húzta az időt, ajkai rögtön mozgásba kezdtek. Hogy minél gyorsabban felvegyem az általa diktált ritmust, közelebb léptem hozzá, s átkaroltam nyakát. Egy aprót hümmögött, mikor felsőtestünk egymásnak nyomódott, majd derekam köré fűzte izmos karjait. Csókunk ekkor már szenvedélyessé vált, nyelvével simogatta alsó ajkamat a bejutásért, amit hamar meg is kapott. Izomszervével vadul járta körbe szájüregemet, egyetlen pontot sem hagyott ki. Természetesen nem bántam, hiszen iszonyat jó érzés volt, egész testem beleremegett. Hosszú percek múlva váltunk csak el egymástól levegőhiány miatt.
- Remekül csókolsz. – mondtam pirult arccal.
- Tudom, és ez még csak a kezdet volt. – felelte huncutul, miközben egy finom mozdulattal az ágyra lökött.
Mellkasomnál fogva nyomott le fekvő helyzetbe, ő pedig fölém mászott. Kínzó lassúsággal hajolt le hozzám egy újabb, rövid csókra. Ezt követően nyakamra tért át. Néhány helyen kicsit erősebben megszívta bőrömet, apró sóhajokat kiváltva belőlem. Egyre lejjebb haladva halmozott el pillangó puszikkal. Mellkasomnál is elidőzött egy kicsit, nyelvével nyaldosta bimbóimat. Kezemet szám elé tettem, hogy megakadályozzak egy hangosabb sikolyt. Jimin észrevéve ezt, elmosolyodott.
- Hallani szeretném a hangodat. – mondta, majd végignyalt alsó ajkán.
- Félek, hogy a többiek meghallják… - motyogtam bátortalanul.
- Nem érdekel, legalább tudják, hogy az enyém vagy.
Szavai hallatán meghatódtam, már majdnem legurult arcomon az első örömkönnyem, amikor Jimin belecsókolt köldökömbe. A hirtelen ért tette miatt kissé megugrottam. Ő azonban nem zavartatta magát, folytatta tovább kalandozásait egészen a törölköző széléig. Amikor fogaival megcsípte annak szélét, beharaptam alsó ajkamat. Tetszett ez az egész, amit művel velem, de mivel ez az első alkalom, hogy egy fiúval csinálom, kissé izgulok és félek is. Görcsösen nyúlok karja után, mire ő ijedten néz fel rám.
- Túl gyors vagyok? – kérdezte. – N-ne haragudj, csak olyan gyönyörű vagy, hogy nem tudok ellenállni neked… - magyarázta, miközben felkúszott hozzám.
- Nem haragszom, és én is kívánlak téged, csak tudod… nekem ez az első… - sütöttem le szemeimet.
- Nekem is, szóval nem kell félned. – puszilta meg orromat.
Megkönnyebbülve mosolyodtam el. Azt hittem, ő már jártas ebben a dologban, hiszen olyan határozottan csinált minden. Hogy visszahozzam bizalmát, lehúztam magamhoz, s hevesen megcsókoltam, kicsit rá is haraptam ajkára. Pár pillanatig zavarban lehetett, ám utána hamar visszatért rámenős énje és teljes testsúlyával rám helyezkedett. Lassú, körkörös mozgásba kezdett csípőjével, ezzel ingerelve ágyékomat. Jólesően sóhajtottam fel, majd belemarkoltam általam olyannyira kedvelt, formás fenekébe.
- Tetszik, mi? – kuncogott fel halkan.
- Nagyon ish… - nyöszörögtem.
Férfiasságom már javában lüktetett alatta, amit ő is érezhetett, mert abbahagyta a mozgást. Felegyenesedett, hogy lekaphassa magáról felsőjét. Szemeim rögtön rátapadtak kidolgozott felsőtestére, ujjaim pedig gondolkodás nélkül siklottak végig kockáin.
- Ezt is vegyük le. – céloztam nadrágjára azzal, hogy elkezdtem kicsatolni övét.
Segítőkészen gurult le rólam, s húzta le magáról a ruhadarabot boxerével együtt. Az ágy háttámlájának támasztott párnának döntötte hátát, lábait kisebb terpeszbe helyezve. Rögtön tudtam, mire gondol, így négykézláb pozícióba tornáztam magam, s végtagjai közé mászva vettem kezembe férfiasságát. Fel-le irányuló mozgásokat végeztem rajta, miközben egy forró csókot váltottunk. Miután elváltam tőle, fejemmel is lehajoltam ágyékához, hogy kezemet helyettesítve számmal vegyem kezelésbe. Először csak megnyaltam hosszának tetejét, mire felnyögött. Aztán apró körzéseket végeztem nyelvemmel, míg nem teljesen befogadtam egész méretét. Percekig mozgattam fejemet hosszán, minden egyes mozdulatomnál éreztem, hogy egyre jobban keményedik. Ujjaival beletúrt hajamba, majd meg is markolta azt, később pedig fejem mozgásának ütemét is irányította. Szinte már a torkomban éreztem férfiasságának végét, de nem zavart, a lehető legjobb kényeztetést szerettem volna neki nyújtani.
- Tae… - lihegte nevemet. – Mindjárth…
Mielőtt még elélvezhetett volna, elhúzódtam. Azt akartam, hogy velem együtt érjen a csúcsra. Mint egy vadmacska, úgy terített le újra az ágyra.
- Nem bírom tovább, akarlak! – mondta határozott, szexi hangszínen.
- Akkor tégy magadévá! – tártam szét neki lábaimat.
Nem kellett neki többször mondani, nyakába emelte végtagjaimat, s elhelyezkedett nyílásomnál. Tudtam, hogy szörnyen fájni fog minden előkészítés nélkül, viszont a vágyam sokkal hatalmasabb volt annál, hogy megálljt parancsoljak neki vagy akár magamnak. Szorosan kapaszkodtam a lepedőbe, s behunytam szemeimet, úgy vártam a behatolásra. Észre sem vettem, hogy Jimin lehajolt hozzám, csak akkor, amikor fülembe súgta azokat a szavakat, melyekről még álmodni sem mertem.
- Szeretlek, Tae!
Totál letaglóztam, az agyamat ellepte a rózsaszín köd. Jimin kihasználva az alkalmat, belém hatolt. Felnyögtem a fájdalomtól, ami hirtelen villámként csapott végig testemen. Még könnyek is szöktek szemembe.
- Mindjárt el fog múlni, csak próbálj meg ellazulni! - hallottam Jimin rekedtes hangját.
Igyekeztem eleget tenni kérésének, bár nem volt egyszerű. Úgy éreztem magam, mint egy töltött pulyka, akinek mindjárt szétrepednek a falai a túlzott töltéstől. Percek múlva azonban tényleg csillapodni kezdett a fájdalom, így Jimin elkezdhetett mozogni bennem. Nem telt el sok idő, s már az élvezettől nyögdécseltem. Minél jobban kifejeztem tetszésemet, ő annál mélyebbre lökéseket végzett bennem. Ennek köszönhetően fedezte fel gyenge pontomat, melyet egy sikkantással adtam tudtára. Tökéletes érzéke volt, egymás után egyre többször találta el ugyanazt a helyet, sőt csípőjének gyorsuló mozgásával még jobban fokozta az élvezeteket. Mindkettőnkről folyt az izzadtság, s szinkronban lihegtünk. Késztetést éreztem arra, hogy magamhoz nyúljak, s pumpálni kezdjem férfiasságomat.
- Hmm, micsoda látvány. Szeretnéd, ha én…? – kérdezte Jimin.
Még be sem fejezte kérdését, én már utat engedtem neki, hogy ő vegyen kezelésbe. Majd megőrültem, amikor forró tenyere körbefonta ékességemet, s munkálkodni kezdett rajta. Teljesen kikészültem, nyögéseim számát már nem is lehetett számon tartani.
- Jiminah… azt hiszem… - kezdtem bele mondandómba, de nem tudtam befejezni.
Hátam egy jól látható ívben megfeszült és saját hasfalamra élveztem. Nem sokkal utánam Jimin is felmorrant, majd éreztem, ahogyan forró nedve szétterjed bensőmben. Fáradtan borult rám, s velem együtt próbálta meg csitítani gyors lélegzetvételeit. Mikor ez sikerült, lassan kihúzódzkodott belőlem és elfeküdt mellettem.
- Én is szeretlek! – törtem meg a csöndet.
Gyengéden magához húzott, majd átkarolt.
- Tudom, köszönöm!
- Mit köszönsz? – néztem rá értetlenkedve.
- A hormonjaidnak, hogy bátorságot öntöttek beléd. – nevetett.
- Hé! – ütöttem meg játékosan vállát, majd mellkasába temettem piruló arcomat.
- Ne bújj el, szeretem látni a reakcióidat! Igazából azok is sokat segítettek abban, hogy meggyőződjek az érzéseidről.
- Sajnálom, amiért ilyen lassan jöttem rá mindenre.
- Semmi baj, megérte ennyit várni. – simított végig arcomon, majd egy puszit nyomott homlokomra.
Boldogan öleltem át derekánál, s hunytam be szemeimet.
~ Drága Jiminah, ha tudnád, mire vállalkoztál a hormonjaim mellett…! – gondoltam magamban egy ördögi vigyorral kísérve.

2014. június 5., csütörtök

After graduation (V+Jimin)



Körülbelül egy éve annak, hogy elballagtam a középiskolából és elhagytam a várost, hiszen egy messzebbi egyetemen tanulok. Mivel vége van a vizsgaidőszaknak és ráérek, végre visszalátogathatok arra a helyre, ahol életem legszebb és egyben legfájdalmasabb élményeit éltem át. Zsebre tett kézzel sétálok végig az állomástól egészen az iskola hatalmas épületéig vezető úton. Tavasz van, így az út mentén sorakozó cseresznyefák gyönyörűen pompáznak rózsaszín színükben. Egy kisebb sóhaj hagyja el ajkaimat, mikor a fák lombkoronái közül felpillantok az égre, s a napsugarak megmelengetik arcomat. Azonban nem állok le, egyenletes tempóban haladok tovább. Testem kissé megfeszül, amikor felbukkan szemeim előtt az általam olyan jól ismert épület. Még mindig ugyanúgy néz ki, semmit sem változott az egy év alatt. A diákok most is ellepik az udvart, mint amikor még én jártam ide. Magasságom miatt már akkor is el tudtam vegyülni a tömegben és ez most sincs másként. Elmosolyodva lépek be a kétszárnyú ajtón, majd megtorpanok. A folyosók is zsúfolt a diákoktól, valamint a tanárok rendteremtő hangjától visszhangzik. Újra elindulok, hogy a régi osztálytermem felé vegyem utamat, mely a folyosó vége felé helyezkedik el. Egy-egy szempár kíváncsian néz utánam, nekik biztos feltűnt, hogy nem vagyok idevaló, de nem törődöm velük. Amikor megérkeztem a megfelelő terem elé, benéztem. Tekintetemet először arra a padra szegeztem, ahol én ültem, majd a mellette levőre is rápillantottam, ahol legjobb barátom és egyben életem első szerelme ült, Taehyung. A most üresen álló székre odaképzeltem alakját, s mosolygós arcát, melyet valószínűleg soha többé sem fogok látni. Általam kirajzolt körvonalait a csengő éles hangja rögtön elmosta. Ideje volt tovább állnom, hogy ne zavarjam a következő óra kezdetét. Még egyszer utoljára körbenéztem, majd hátat fordítottam az osztálynak és elindultam a lépcső felé. Lassan haladtam felfelé, s meg sem álltam egészen az építmény tetőteréig. Az iskolának ez az egyik zuga, ahol legtöbb időmet töltöttem, valamint ahol megismertem V-t. Kissé remegő kézzel toltam meg az acélajtót, mely még mindig rendelkezett fájdalmasan nyikorgó hangjával. Amint kiléptem, megéreztem a hajamba és felsőmbe belekapó lágy szellőt, ami jól is jött ebben a talán izgatottnak nevezhető állapotomban. Felkerestem azt a részt, ahová mindig leültem vagy elfeküdtem, s helyet foglaltam. Lábaimat kinyújtottam előre, kezeimmel pedig hátam mögött támaszkodtam. Behunytam szemeimet és az ég felé emeltem arcomat. Percek múlva, mintha sivatagban lennék és délibábot látnék, megjelentek előttem régi emlékképeim. Még így, ballagásunk után is megmaradt minden pillanat. Emlékszem, milyen meggondolatlanok voltunk, mely végül is kapcsolatunk szívszaggató végéhez vezetett. De ennek ellenére a boldog percek változatlanok megmaradnak. Olyanok, mintha tegnap történtek volna. Minden nap új események elé néztünk, ám te mindig ott voltál mellettem és a nehézségek egyáltalán nem tűntek annak. Akkor még egyáltalán nem éreztem a felnőtté válás, továbbá az elválás szörnyűségeit, csak veled foglalkoztam. Te jelentetted számomra az életet. Semmi más nem volt fontos. Azt sem vettem észre, milyen gyorsan telik az idő melletted. Most azonban, hogy egyedül vagyok itt, minden az ellenkezője. Nincs meg az a fontos dolog az életemben, ami boldoggá és izgalmassá teszi napjaimat. Az idő is mintha a háromszorosára lassult volna le. Minden egyes perc olyan hosszú, s fájdalmas.
- Bárcsak itt lennél velem megint és minden olyan lenne, mint régen! – gördült le egy kósza könnycsepp arcomon.
Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, az ajtó megnyikordult. Valaki feljött a tetőre. Gyorsan letörölgettem könnyeimet, miközben talpra álltam. Amikor megfordultam, belém fagyott a lélegzet, kezeim pedig tehetetlenül hullottak le oldalamhoz. Hiszen aki velem szemben állt, nem volt más, mint Taehyung. Hozzám hasonlóan ő is kővé dermedt. Percekig bámultuk egymást, mire dadogva kinyökögte nevemet.
- J-jiminshi…!?
Pontosítok. Nem is a nevemet, hanem a becenevemen, amelyen csak ő szólított. Erre a kellemes emlékre szívem nagyot dobbant. V természetesen szájához kapott, amikor felismerte, mit is mondott.
- N-ne haragudj! – motyogta.
- Miért kéne haragudnom?
- Nem tudom… régen találkoztunk, biztosan furcsa, hogy így szólítalak…
- Egyáltalán nem furcsa, inkább jól esik. – vallottam be lehajtott fejjel.
- Nézd, én sajnálom, hogy nem sikerült bekerülnöm arra az egyetemre, ahova neked és el kellett válnunk egymástól! Egyszerűen szégyelltem magamat, s nem tudtam a szemedbe nézni.
- Nyugodtan elmondhattad volna, hiszen tudtad, mennyire fontos vagy nekem! Simán lemondhattam volna a jelentkezésemet és bekerülhettem volna oda, ahová te!
- Pont ezt akartam elkerülni! Mármint ne érts félre! Nem azt, hogy együtt legyünk, mert én is mindennél jobban ezt szerettem volna, de nem engedhettem meg, hogy csak miattam elveszíts egy ilyen remek lehetőséget! – kezdett el könnyezni ő is.
- Még ha így is lett volna, akkor sem kellett volna olyan hirtelen eltűnnöd! Szerintem meg tudtuk volna beszélni a dolgot! Legalább barátok maradhattunk volna… - csuklott el hangom, hiszen ennél még mindig többet akartam.
- Ha nem tudtunk volna találkozni is vártál volna rám? – nézett rám kikerekedett szemekkel.
Némán bólintottam egyet, mire ő összerogyott.
- É-én azt hittem… hogyha sokáig nem látsz… akkor elfelejtesz… vagy találsz valaki mást… egy nálam sokkal jobb társat… - szipogta tenyerébe temetve arcát.
Félénken lépdeltem oda hozzá, majd leguggoltam és magamhoz húztam.
- Te kis butus! A szívem már évek óta a tiéd, ki másnak adhatnám oda? – suttogtam fülébe.
Kis hezitálás után belekapaszkodott kezeivel felsőmbe, arcát pedig mellkasomba fúrta. Hátára fektettem tenyeremet, s lassú mozdulatokkal simogatni kezdtem azt, hogy lenyugodjon. Miután sikeresen leállt a sírással, óvatosan elhúzódott tőlem. Tekintete találkozott enyémmel. Még mindig ugyanazt a melegséget árasztották, melyet évekkel ezelőtt is.
- Jiminah!
- Hm?
- Nagyon, nagyon, nagyon, NAGYON szeretlek!
Óriási megkönnyebbülést éreztem, mikor kiejtette azokon a csinos kis ajkain e szavakat. Nem húztam az időt, bezártam a köztünk lévő távolságot és rátapadtam párnácskáira. Hosszan, de lágyan csókoltuk egymást. Mindketten beleadtuk az évekig magunkban tartott, mára fojtogatóvá vált érzéseket.
- Nem lényeges, mennyi idő telt el, sosem lettem volna képes elfelejteni téged! – lihegtem szájára, miután elváltam tőle egy kis levegőért.
- Mélyen a szívemben én is reméltem, hogy örökké emlékezni fogsz rám! – suttogta, majd egy újabb csókban forrtunk össze.
Ez a csók talán annak is a jelképe volt, hogy innentől kezdve soha többé nem engedjük el egymást.

2014. május 23., péntek

I can't give up on you(V+Jimin)

(ez a videó ihlette a történetet :3)

Kilenc… tíz… tizenegy. Számolom a hónapokat, amióta szerelmes vagyok Park Jiminbe, a csapattársamba. Pontosan a debütálás óta. Már majdnem egy év eltelt, de én még mindig nem vallottam be neki, mit érzek iránta. Igazából soha nem is szándékoztam. Nem szerettem volna tönkretenni a felhőtlen barátságunkat, melyet a kezdetektől fogva ápolunk, de mégis megtörtént.
Tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor megölelt. Éppen a No more dream című dalunk klipjét forgattuk egy iskolabuszban. Nem volt megszabva, hogy mit kell tennünk, kreativitásunkra hagyatkozva kellett mozognunk és pózolnunk. Így is tettem. Eleinte egy ülésen ültem, s a ritmusra ingattam felsőtestemet, aztán a mögöttem ülő Jungkookra néztem, aki felkelt helyéről, mikor az ő része következett. Ekkor pillantottam meg Jimint a most már üres ülés mögött. Gondolkodás nélkül ültem eggyel hátrébb, közelebb kerülve hozzá. A következő pillanatban megéreztem izmos karját vállamon. Kissé zavartan nézhettem rá, hiszen egy furcsa érzés kerített hatalmába. Egyszerre rázott ki a hideg, s futott végig testemen egy meleg hullám. Természetesen akkor még nem tudtam, hogy vonzódom hozzá, így az egészet csak az ugrabugrálás következményeként könyveltem el. Miután kiadtuk az első albumunkat, rengeteg fellépésen, valamint fantalálkozón kellett részt vennünk. Szerettem ezeket a rendezvényeket, főleg azokat, amelyeken Jimin velem szórakozott a kamerák előtt. Számos emlékem van, melyeken elmosolyodom, ha eszembe jutnak: az ölelései, apróbb érintései, vonzó tekintetei, fülembe való suttogásai… Ezek mind egyre gyakoribbak lettek és én egyáltalán nem bántam. Sőt, egy idő után azon kaptam magam, hogy ha nem teszi meg egy nap legalább egyszer, akkor nekem kell megérintenem őt. Talán ez volt az a pont, amikor barátságom valami mélyebb érzelemmé változott.
A következő lépést szerelmem kialakulásában egy hotelben eltöltött éjszaka jelentette. A sors úgy hozta, hogy Jiminnel legyek egy szobában, ahol nem különálló, egyszemélyes ágyak voltak, hanem egy franciaágy egyetlen takaróval. Szorosan össze kellett bújnunk, hogy mindkettőnknek jusson a paplanból. Álmában átkarolta derekamat, fejét pedig hátamba fúrta. Minden egyes levegővétele kellemesen csiklandozta nyakamat. Azóta sem aludtam olyan jól, mint aznap este. Másnap bármit megadtam volna egy újabb ilyen élményért…
Azonban ennél valami sokkal emlékezetesebb dolog történt. Utazásunk utolsó napján kaptunk egy kis szabadidőt, így – annak ellenére, hogy fáradtak voltunk – körbejártuk a várost. Rengeteg szépet és jót láttam, bár be kell vallanom, tekintetem legtöbbször Jimin alakjára szegeződött. A nap gyorsan telt, de mi nem zavartattuk magunkat, ki akartuk élvezni szabadságunk minden egyes pillanatát. Nagy vágyam volt, hogy a folyópartra is lemenjünk, s onnét csodáljam a gyönyörű kilátást. A csapat többsége azonban fáradtságra hivatkozva nem akart eljönni. Szomorúságomat kifejezve biggyesztettem le számat, mire Jimin megszánt. Elköszönve a többiektől indultunk a sétára. Nagyon boldog voltam, amiért eljött velem, pedig ez semmi sem volt ahhoz képest, ami később következett. Körülbelül fél órás séta után találtunk egy, a folyóba nyúló elhagyatott mólót, ahová rögtön le is ültünk, s úgy csodáltuk a vízen tükröződő esti fényeket. Rengeteg képet készítettünk, hogy megmutassuk a többieknek, miről maradtak le. Miután kiröhögcséltük magunkat, Jimin letette maga mellé mobilját, majd otthonosan hanyatt feküdt, s behunyta szemeit. Én törökülésben ültem tőle pár centiméterre és csak bámultam békés arcát. Halkan énekelni kezdtem, hogy eltüntessem a bekövetkezett csendet. Percek múlva halk szuszogás csapta meg fülemet. Azt hittem, csak játszadozik, de amikor kezemmel hadonásztam szemei előtt és nem reagált, akkor esett le, hogy tényleg elbóbiskolt. Lassan néztem végig arcán: összeráncolt homlokát, sűrű szempilláit, pisze orrát, s végül halványrózsaszín ajkait. Tudatomon kívül nyeltem egyet, majd végignyaltam alsó ajkamon. Óvatosan fölé hajoltam, s egyre jobban közeledtem arcommal övéhez, mígnem ajkaim lágyan meg nem érintették övéit. Sosem feledem el azt a puhaságot, valamint édes ízt, melyet akkor éreztem. Hevesen dobogó szívvel húzódtam el tőle, mikor mocorogni kezdett.
Megijedtem. Millió gondolat futott át agyamon. Nem értettem, mi történik velem. Én nem akartam ezt. Jimin a barátom és szükségem van rá életem végéig. Nem veszíthetem el a buta érzelmeim miatt. Ki kell törölnöm őket. Be kell érnem ennyivel. Nem, nem is! El kell felejtenem, amit most tettem! Ebben a zavart állapotomban keltettem fel, majd némán haladva oldalán tértünk vissza hotelbe. A repülőn nem ültem mellé, muszáj volt egy kicsit távol maradnom tőle, hogy lehiggadjak. Azt hittem, pár nap alatt rendbe jövök, és újra a közelében lehetek, de tévedtem. Ahányszor ránéztem, pulzusom szaporább lett, s zavarba jöttem. Teltek-múltak a hetek, egyre jobban kerültem, ő pedig egyre szorosabb kapcsolatba került Jungkookkal. Fájt, hogy a próbákon nem rám mosolyog, a fellépéseken nem mellettem áll, nem engem karol át, valamint nem velem fotózkodik a színfalak mögött. Tehetetlenül néztem a távolból, s csak álmaimban szóltam hozzá. Minél tovább maradtam tőle távol, annál rosszabb lett. És nem csak nekem, hanem a többieknek is. Ugyanis viselkedésemre is kihatott ez az egész. A többiekkel sem nagyon kommunikáltam, legtöbbször egyedül ültem a sarokban és meredtem magam mellé. Ha hozzám szóltak, csak röviden, tömören válaszoltam vagy meg sem szólaltam, csupán rándítottam egyet vállamon. Egy idő után megelégelték ezt, s leaderünk erőteljesebben rám förmedt, hogy szedjem össze magam. Természetesen ez sem használt. Ezt követően a többi tag is próbálkozott, eredménytelenül…
Jimin volt az utolsó, aki érdeklődött utánam. Ha normális lennék, haragudnék rá, amiért egyszer sem kérdezte meg, mi a baj velem, de én butus, már attól izgatottnak éreztem magam, hogy hozzám szólt. Ez pedig azt jelentette, még mindig szeretem. Faképnél hagyva kerültem ki, ő azonban megragadott karomnál fogva, s maga felé fordított. Megpróbáltam lerázni magamról kezét, de sikertelenül. Eléggé elgyengültem az utóbbi időben, ő pedig az eddiginél is még izmosabb lett. Ahol tenyerével körbefonta csuklómat, ott kellemesen égett a bőröm. Utáltam magam, amiért még ilyen helyzetben is megérzem ezeket a dolgokat. Lehajtott fejjel álltam előtte, nem mertem szemeibe nézni. Némán hallgattam kérdéseit, valamint apróbb dorgálásait, melyek inkább jól estek, hiszen inkább aggodalmaskodással, mint haraggal fűtöttek voltak. Menekülni akartam fülemnek édesen csengő hangja elől. Hátrébb léptem, jelezve szándékomat, de őt ez csöppet sem érdekelte. Most már kissé idegesebben rázott meg. Ettől bennem is eltört a mécses. Nem bírtam tovább magamban tartani kínlódásaimat. Könnyeim maguktól folyni kezdtek, ajkaim pedig egymás után formálták a szavakat. A szavakat, melyek egy szerelmi vallomássá álltak össze.
Miután elhallgattam, kínos csönd lepte el a helyiséget, csupán szipogásom hallatszott. Tudtam, hogy itt a vége mindennek. Elrontottam. Össze akartam esni, el akartam süllyedni a föld alá vagy bármit tenni, csak nem itt állni ilyen szerencsétlenül és végighallgatni elutasítását. Meglepetésemre semmi ilyesmi sem történt. Egy mozdulattal a hátam mögött lévő tükrös asztalra nyomott úgy, hogy hátam nekiütközött az üvegnek. Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen tettén, bambán néztem szemeibe, melyek mintha vággyal telien csillognának. Ezt is alig volt időm észrevenni, hiszen arca vészesen közeledett enyém felé, majd a köztünk lévő távolság teljesen eltűnt, s megcsókolt. Vadul falta párnácskáimat, teste pedig szorosan enyémhez préselődött. Másodpercekig bámultam kikerekedett szemekkel, mire felfogtam, mi is történik. Az a csoda, amire oly régóta vágyom. Boldogan adtam át magamat az érzésnek és viszonoztam csókját. Kezeim automatikusan tarkója köré csavarodtak, lábaimmal pedig csípőjét fogtam közre. Levegő hiányában vált el tőlem, majd ajkaival fülemhez vándorolt, s belesúgta azt az egy szót, mely majdnem szívem leállásához vezetett. Örömömet egy újabb szenvedélyes csókkal mutattam ki.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyi kínt kiállva találok rá az életemet nagyban meghatározó gyönyörre, ami nélkül nem tudnék élni: a Jimin iránt érzett, visszavonhatatlan szerelememre.

2013. szeptember 27., péntek

MBLAQ 11.rész

Nara szemszöge:

Frissen és üdén értem haza a masszázs után. Nem éppen a legolcsóbb dolog, de most igazán rám fért. Ezt követően egy fodrászatba is beugrottam, ahol szénakazal kinézetű hajkoronámból enyhén hullámos, modell frizurát varázsoltak. Mivel már csak két órám volt hátra a találkozás időpontjáig, ideje volt nekiállnom megkeresni a megfelelő öltözéket. Magamat ismerve tudtam, hogy nem lesz egy könnyű menet. Egymás után szedtem elő a különböző ruhadarabokat, melyek nem igazán nyerték el tetszésemet, így hátam mögé hajítottam őket. Lassan kiürült szekrényem, szobám pedig úgy nézett ki, mint amiben bomba robbant. Reménytelenül rogytam le a földre, majd idegesen odébb löktem az előttem fekvő ruhahalmazt. Ekkor villant ki a kupac aljáról egy piros felső. Egy felső, melyet még sosem hordtam, így azt is elfelejtettem, hogy birtokomban van. Pontosan emlékszem a napra, amikor megvettem. Éppen aznap bocsátottak el előző munkahelyemről. Szörnyen le voltam törve, az egyetlen dolog, ami segíthetett rossz kedvemen, az a vásárlás volt. Órákig bolyongtam a városban, egyik üzletből mentem a másikba. Semmi sem nyerte el tetszésemet, már készültem feladni a dolgot, amikor megpillantottam ezt a pólót. Egyszerű, nincsen rajta semmilyen minta, csupán az teszi érdekessé, hogy alja kissé hosszított. Talán élénk színe keltette fel érdeklődésemet. Felpróbáltam. Olyan volt, mintha rám szabták volna. Muszáj volt megvennem. Erre a randira tökéletes lesz. Nem túl kihívó, erős színe viszont ugyanolyan izgatottságot sejtet, amit én érzek. Egy farmert húztam fel hozzá barna csizmámmal és mellényemmel. Miután sikerült eltüntetnem a rendetlenséget, halvány sminket vittem fel arcomra. Belenéztem a szobámban elhelyezkedő, hatalmas tükörbe. Nem néztem ki rosszul, de valami még hiányzott. Ágyam melletti éjjeliszekrényemhez léptem, majd lassan kihúztam fiókját. Kiemeltem belőle azt a bizonyos ékszeres dobozt, melyben a régi emlékeket felidéző nyaklánc pihent. Percekig csak néztem és gondolkodtam, hogy felvegyem-e vagy ne. Végül feltettem. Újra vetettem magamra egy pillantást. Jó ötlet volt a nyaklánc, kicsit feldobta a felsőt. Eközben csengettek az ajtón. Szívem hatalmasat dobbant, tenyereim pedig izzadni kezdtek. Egy mély levegővétel után kinyitottam az ajtót. Egy oltárian szexi Seungho állt előttem. Ő is egyszerűen öltözött fel, mégis remekül nézett ki. Fehér póló, fekete nadrág, bakancs és bőrkabát, haja pedig fel volt zselézve. Akár életem végéig el tudnám nézegetni. Mély hangja azonban visszarántott gondolataim közül:
-Szia! Remekül nézel ki.
-Sz-szia! Kö-köszönöm.-dadogtam idétlenül.
-Mehetünk?-kérdezte.
-Persze.-feleltem, majd felkaptam táskámat és bezártam az ajtót.
Miután leértünk, beszálltunk Seungho autójába, ami a ház mögötti parkolóban állt. Pillanatokkal később már a forgalmas úton haladtunk.
-Hová megyünk?-kíváncsiskodtam.
-Arra gondoltam, hogy Cheonggyecheonban sétálhatnánk egyet a leaszfaltozott folyónál.-válaszolta Seungho.
Teljesen megfagyott bennem a vér, amikor kiejtette e szavakat, ugyanis ez a hely ismét múltamra emlékeztetett vissza. Szemem előtt felvillantak a képek, amikor életem első szerelme ott mondott nekem végleges búcsút. Szívemben enyhe fájdalmat éreztem, könnyeim pedig könnybe akartak lábadni. Szerencsére időben észbe kaptam és erőt vettem magamon. Nem akartam elrontani ezt  napot.
-Valami baj van?-nézett rám.
-N-nem, remek ötlet.-erőltettem arcomra egy mosolyt.
Sikeresen leromboltam a hangulatot, hiszen az út többi részét néma csendben tettük meg. Legközelebb csak akkor szólalt meg, amikor már a folyónál sétáltunk.
-Gyönyörű ez a hely, de úgy érzem, némi szomorúságot is hordoz magában, nem gondolod?
-De, én is pontosan így érzek, ha körbenézek. Mesésen néz ki és mérhetetlen nyugodtságot színlel, azonban furcsa látni a természet egy darabját a hatalmas házak és forgalmas utak között.
-Vajon minden emberben kétes érzéseket kelt?-tűnődött Seungho.
-Lehetséges. Ma azonban új értelmet nyer számomra ez a hely.-feleltem, majd behunytam szemeimet és hagytam, hogy egy enyhe szellő belekapjon hajamba.
Mivel Seungho nem szólalt meg, kinyitottam szemeimet, majd ránéztem. Mozdulatlanul állt mellettem, arcán pedig furcsa kifejezés ült. Szemei hirtelen üvegesek lettek és pislogás nélkül egy pontba meredtek. Követtem tekintetét, mely a nyakamban lógó lánchoz vezetett. Értetlenül néztem vissza rá. Kezeit lassan felemelte, majd ékszerem után nyúlt. Hüvelykujjával lassan végigsimított rajta, ajkait pedig idegesen rágni kezdte.
-H-honnét van ez?-kérdezte remegő hangon.
-Ajándékba kaptam. Miért?-néztem mélyen szemeibe, melyek mintha csillogtak volna a felgyülemlő könnytől.
Mielőtt válaszolhatott volna, egy éles hang csapta meg fülünket. Mindketten a hang irányába néztünk és megpillantottuk a felénk közeledő JiNát.

JiNa szemszöge:

Nem éppen voltam a legjobb hangulatban. A napokban történtek eléggé megviseltek. Szörnyen dühös voltam Narára, amiért ilyen közel került Seunghohoz. Elhatároztam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy eltűnjön innét. Első tervem sajnos nem sikerült, így egy újabbat kell kitalálnom. Eljöttem sétálni egyet, hátha eszembe jut valami. Azonban a helyzet csak még rosszabb lett, amikor megláttam Seunghot és Narát kettesben egy romantikus helyen, egy romantikus pillanat közepén. Rögtön felment bennem a pumpa. Nem hagyhattam annyiban a dolgot, odasiettem hozzájuk és sikeresen megzavartam őket.
-Sziasztok! Hát ti meg mit csináltok?-érdeklődtem.
-Szia! Dolgunk van.-felelte szűkszavúan Seungho.
-Többiek merre vannak?-néztem körbe.
Reméltem, hogy ez nem az, amire gondolok, mert ha igen, akkor annak nagyon nem lesz jó vége, azt garantálom. Láttam, ahogy Nara idegesen Seunghora pillant. Azt várta, hogy a fiú válaszoljon. Rosszul tette, hiszen ismerem Seunghot. Pontosan tudtam, hogy mi a helyzet.
-Szóval csak ketten vagytok. Munka miatt jártok erre?-tettem  fel a következő és egyben utolsó kérdést, mely még reményt adott, hogy ez nem egy randi.
Kínos csend borult ránk, egyikőjük sem mondott semmit. Agyamban rögtön megszólalt a riasztó, kezdtem bepánikolni, hogy a múltkori buta lépésem miatt Seungho végleg megharagudott rám és ezt a kis szajhát választja helyettem. Tennem kell valamit! Méghozzá most! A fejemben cikázó gondolatok halmazát egy ismerős hang törte meg.

Joon szemszöge:

Mivel ma délután négykor végeztünk minden kötelességünkkel, úgy gondoltam, hogy megérdemlek egy pihentető vásárlást. Vágyam kiteljesedésének helyéül Cheonggyecheont választottam. Kedvenc boltomba tértem be, ahol egy órás válogatás után egy újabb kalapot vettem. Rengeteg volt már otthon, de annyira szerettem őket, hogy nem tudtam ellenállni. Miután végeztem, eldöntöttem, hogy valami édességgel is meglepem magam. Éppen a beaszfaltozott folyó partján sétáltam, mikor megpillantottam három ismerős alakot.
-Hello!-léptem oda hozzájuk.
Elég furcsán éreztem magam, amikor felém fordultak. Mintha egy kínos beszélgetést zavartam volna meg.
-Sikerült találni valamit?-kérdezte tőlem Nara, majd a kezemben lévő szatyorért nyúlt és kiemelte belőle tartalmát.
-Egy újabb kalap. Nem is vártam mást.-jegyezte meg Seungho.
Értetlenül néztem rájuk, de szerencséjükre hamar leesett a dolog, így remek színészi tehetségemet bevetve feleltem.
-Olyan jól néz ki, nem hagyhattam ott.
-Az újabb kliphez lesz?-kérdezte JiNa.
-Nem, a jövő héten fantalálkozóra megyünk. De ezt neked is tudnod kéne.
JiNa idegesítően nevetett egyet, hogy leplezze szokatlan viselkedését.
-Tudom, csak rengeteg dolgom van mostanában, eléggé összefolynak az események. Egyébként nagy szerencse, hogy összefutottunk, így legalább nem késünk el.-mondta, majd belekarolt Seunghoba.
-Elkéstek?-kérdeztem kíváncsian.
-Ugye nem felejtetted el?-nézett kicsit durcásan JiNa Seunghora.
A fiú pár másodpercig összevont szemöldökökkel állt, aztán így szólt:
-Oh, a szüleid! Teljesen kiment a fejemből.
-Ezt nem hiszem el! Nagyon jól tudod, hogy minden hónapban találkoznod kell velük.-nyafogott JiNa.
-Ne haragudj, kérlek, nem szándékosan tettem.  És ti sem, majd máskor befejezzük.-itt erőteljesen Narára nézett.
-Semmi gond.-felelte szomorkás hangon Nara, majd néztük, ahogy szép lassan eltűnnek a távolban.
-Minden rendben?-kérdeztem.
-P-persze.-jött a rövid és nem éppen meggyőző válasz.
-Nem akarok tolakodó lenni, de ti most randiztatok?
-Neem, ez nem randi. Csak egy találkozó. Valamit mondani akart nekem Seungho, de nem volt rá alkalma.
-Értem. Egyébként érezd magad megtisztelve, Seungho soha életében nem találkozott egyetlen lánnyal sem.
-Dehogynem, itt van JiNa.
-Vele muszáj neki.
-Én azt hittem kedvelik egymást.
-Eleinte én is, sőt a többiek is. Egyszer rákérdeztünk és elmesélte, hogy szüleik régóta ismerik egymást, azért vannak ilyen jóban. Igaz, JiNa odavan Seunghoért, de ő csak kishúgaként tekint rá. Ha nem lenne az a titokzatos múltbéli lány Seungho életében, akkor lehet együtt lennének.-magyaráztam.
-Titokzatos múltbéli lány?
-Nem tudunk sokat, Seungho nem szeret beszélni róla. A lényeg, hogy ez a lány volt élete első szerelme és még mindig nem tudta elfelejteni.
-Őszintén bevallom, én is ebben a helyzetben őrlődöm.-vallotta be a lány, majd akaratlanul nyakláncához nyúlt.
-Tőle kaptad?-mutattam a darabra.
Nara csak némán bólintott egyet.
-Szeretnél róla beszélni?-tettem fel óvatosan a kérdést.
Egy kis csend után Nara mesélni kezdett:
-Tudod, kiskorom óta ismertem a fiút, szinte minden egyes percünket együtt töltöttük. Nagyon jó barátok voltunk, az egészet ott rontottam el, hogy beleszerettem. Sose vallottam be neki, de szerintem tudta hogyan érzek iránta. Aztán egyik nap, amikor találkoztunk, furcsán viselkedett. Olyan dolgokat mondott, amiket nem értettem. Másnap elköltözött, csak akkor értettem meg mindent. Azóta nem láttam, de reménykedem, hogy még életünk végéig találkozunk. Ő is megígérte.
-Hűha, hát nem nagyon tudok mit mondani. De van egy olyan érzésem, hogy ő is szeretett téged. Ha fontos voltál neki, akkor biztos nem felejtett el és meg fog keresni.
-Köszönöm a kedves szavakat.-mosolygott rám.
-Ugyan, erre valók a barátok. Én is mesélnék neked, de nekem nincsen ilyen sztorim. Még soha életemben nem voltam igazán szerelmes.-mondtam lehajtott fejjel.
-Ne aggódj, kedves és sármos srác vagy, eljön majd az idő, mikor megtalálod a nagy őt.-veregette meg vállamat.
Szavai megmelengették szívemet, érintése pedig biztonságot és védelmet nyújtott. Egy darabig fürkésztem arcát. Csak most vettem észre, milyen szép lány. Tudom, bolond vagyok, de egy pillanatra elképzeltem, milyenek lennénk együtt. Sok közös tulajdonságunk van és mindketten érdeklődünk a divat iránt. Együtt töltött időkből azt is leszűrhető, hogy jól kijövünk, valamint kedveljük egymást. Lehet, hogy a véletlen akarja így, de mindig segítünk egymásnak, ha a másik bajban van. Törődünk egymással és ez fontos. Azt hiszem összeillenénk. Ám a dolog mégsem ilyen egyszerű, mint amilyennek tűnik. Valami azt súgja, hogy Nara és Seungho között valamiféle érthetetlen kapcsolat van. Végülis azzal nem ártok senkinek sem, ha a közelében maradok és vigyázok rá.
-Mi az? Min gondolkozol ennyire?-nézett rám.
-Csak azon tűnődtem, milyen jól kijövünk egymással.
-Igen, ez nekem is feltűnt. Te valahogy sokkal nyitottabb vagy felém, mint a többiek. Persze velük sincs bajom, ők is nagyon rendesek. Seungho meg túl titokzatos. Érzem, hogy segíteni próbál, de néha olyan tehetetlen. Mondjuk én is így vagyok vele szemben. Mindegy, a lényeg, hogy örülök neki, amiért megismertelek.
Miután kiejtette száján utolsó mondatát, valami enyhe bizsergés és megkönnyebbülés futott végig testemen. Arcomon egy hatalmas mosoly jelent meg. Akaratlanul közelebb léptem hozzá és egy hirtelen mozdulattal magamhoz húztam, s szorosan átöleltem.

Seungho szemszöge:


Késő este volt, mire hazaértem JiNa szüleitől. Teljesen kimerített a mai nap, csak arra vártam, hogy ágyba zuhanhassak. Miután vettem egy forró fürdőt, rögtön célba vettem ágyamat. Azonban fáradságom ellenére sem tudtam elaludni. Folyton ott lebegett szemeim előtt a Nara nyakában látott nyaklánc képe, mely pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amelyet évekkel ezelőtt adtam annak a lánynak, aki mindennél fontosabb nekem. Ideges voltam, amiért JiNa hívatlanul felbukkant és nem kaptam választ az ékszerről. Arról meg ne is beszéljünk, hogy én sem tudtam elmondani Narának azt, amit szerettem volna. Egyre több kép cikázott fejemben. A múltban és az utóbbi két hónapban történt események összefolytak. Most már tényleg nem tudok mást hinni, minthogy ez a Nara és az én Narám egy és ugyanazon személy. Én lennék a legboldogabb ember a Földön, ha tényleg így lenne. Ezek között a gondolatok között zuhantam mély álomba. Azonban álmomban sem hagytak békén ezek a képek. Ha ez sokáig megy így tovább, biztosan megőrülök. Ki kell derítenem végre, hogy igazak-e a megérzéseim vagy sem. Holnap, ha törik, ha szakad, sőt még ha JiNa felbukkan, akkor is megkérdezem tőle, hogy honnét van az a nyaklánc.

2013. szeptember 23., hétfő

Since I was born(Lay +18)



Amióta megszülettem, életem nagy részét Zhang Yixing, becenevén szólítva Lay társaságában töltöttem. Néha úgy érzem, mintha már születésünkkor meg lett volna írva sorsunk, hiszen mindketten ugyanabban az évben és hónapban születtünk. Csupán annyi az eltérés, hogy én egy nappal később. Szüleink is gyermekkori barátok voltak, így rengeteget találkoztak. Ennek köszönhetően együtt jártunk óvodába, általánosba, középiskolába, egyetemre, sőt most még egy helyen is dolgozunk. Lay egy híres cég vezetője, én pedig titkárnőjeként dolgozom. Folytonos együttlétünknek köszönhetően remekül kiismerjük egymást, így a munka során semmi akadályba sem ütközünk. Tényleg minden tökéletes. Illetve majdnem minden…ugyanis beleszerettem. Természetesen nem mondtam el neki. Nem szeretném, hogy harmonikus kapcsolatunk összeomoljon az esetlegesen nem viszonzott érzelmeim miatt. Úgy gondoltam, elég nekem annyi, hogy minden nap látom és gyönyörködhetek benne. Valamint ha segítségre van szüksége, én rögtön ott termek és segítek neki. Cserébe pedig rám néz igéző szemeivel, sőt még azokkal a viaszolvasztó mosolyaival is megajándékoz néha, melyek során arcán előbújnak apró gödröcskéi. Azonban tévedtem. Napról napra egyre jobban kívánom. Hiába vagyok a közelében, nem elég. Még közelebb akarok kerülni hozzá. Megérinteni. Megölelni. Csókolni. Azt akarom, hogy csakis az enyém legyen. Érezni akarom minden egyes porcikáját. Hallani akarom búgó hangját fülemben. Tudom, már-már beteges, hogy ilyenekre gondolok, de nem tehetek róla. Rajta kívül ismerek még 100 férfit, ám egyikőjük sem vonz ennyire, mint Lay. És mielőtt még elítélnétek, igen…próbáltam magamat távol tartani tőle. Amikor lebetegedtem, kivettem egy hét szabadságot. Szörnyű volt. Az első napot még csak kibírtam nélküle, de a második napon már szenvedtem, hogy nem láthatom. Harmadik nap kibírhatatlanul hiányzott, azt hittem felemészt a közte és köztem lévő pár kilométeres távolság. Következő nap gondolkodás nélkül összeszedtem magam és visszamentem dolgozni. Emlékszem, mennyire meglepődött, mikor meglátott irodája ajtajában. Azon a napon vagy tízszer megkérdezte, hogy biztos jól vagyok-e. Mérhetetlenül boldog voltam, amiért úgy aggódott értem és törődött velem. Persze amúgy is mindig kedves velem és kikéri a véleményemet, de az a nap akkor is különleges volt. Bármit megtennék azért, hogy még egyszer így vagy még jobban figyeljen rám. Elég lenne egy aprócska jel, ami azt mutatja, hogy érdeklem, azonnal nyakába vetném magamat. A legtöbb nap azonban irtó hosszú és tele van tömve különböző találkozókkal, tárgyalásokkal. Szerencsétlennek ebédelni is alig van ideje, nemhogy randizzon valakivel. Ma is reggel 7 óra óta itt bent vagyunk az épületben a rengeteg öltönyös alak, valamint papírhalmazok között. Pedig későre jár, ilyenkor már rajtunk kívül senki sem tartózkodik az épületben. Csodálom, amiért ennyire komolyan veszi munkáját és a tőle telhető legtöbbet próbálja meg kiadni magából, azonban néha túlzásba viszi. Igazán kikapcsolódhatna egy kicsit. Fáradtan lépek be irodájába. Nem akarom megzavarni, de úgy érzem ideje hazaküldenem, különben képes lenne reggelig itt ülni.
-Lay, későre jár. Ideje hazamenned.-szólítom meg gyengéden.
-Ohh, _______. Te még itt vagy? Mondtam, hogy nyugodtan menj haza.-nézett fel az előtte lévő mappából.
-Ha elmentem volna, akkor holnap reggelig itt ülnél. Keményen végig dolgoztad az egész hetet. Péntek van, legalább ma este kapcsolódj ki egy kicsit.-kérleltem, miközben az asztalán lévő üres kávéscsészéért indultam.
Nagyon fáradt voltam, elég volt egy másodperc, amikor nem figyeltem oda rendesen arra, amit csinálok és máris megtörtént a baj. Leejtettem a porcelánból készült poharat a földre, mely hangos csattanással törött apró darabokra.
-Ne haragudj, nem akartam!-szabadkoztam, majd rögtön lehajoltam és szedegetni kezdtem a darabkákat.
-Hagyd, majd én felszedem.-ugrott fel székéből, majd leguggolt mellém, hogy segítsen.
Makacs természetű lány vagyok, nem hallgattam rá és folytattam, amit elkezdtem. Nem kellett volna, ugyanis az egy szilánk megbökte ujjamat.
-Áucs!-rántottam el kezemet.
-Mi az? Megvágtad magad? Add ide, had nézzem!-nyúlt kezem felé aggódva.
-Semmiség.-motyogtam, de nem törődött szavaimmal.
Egy hirtelen mozdulattal közelebb lépett hozzám, majd szájába vette vérző ujjbegyem. Hirtelen ért cselekedete, szemeim óriásira nyíltak. Kellett pár perc, mire felfogtam, mi történik. Lassan megéreztem puha, nedves ajkait ujjhegyem körül. Mondanom sem kell, micsoda gondolatok és érzelemhullámok indultak el bennem. Testemet kellemes bizsergés járta át, szívem pedig torkomban dobogott. Éreztem, hogy arcom forrósodni kezd, valószínűleg piros színbe is borult. Szemeim Lay arcára tévedtek. Ő is engem nézett. Percekig csak bámultuk egymást. Aztán egyszer csak kivette ujjamat szájából és megszólalt:
-Most már jobb?
Nem tudtam megszólalni, csak némán bólintottam egyet. Mire feleszméltem bódultságomból, arra ő kikerült engem. Fogalmam sem volt, hova megy, csalódottan néztem utána. Lassan elindultam az ajtó felé, hogy keressek egy seprűt, amivel feltakaríthatom az általam okozott káoszt. Ám meglepetésemre Lay kezében egy partvissal jelent meg. Elindultam felé, hogy elvegyem tőle, de nem engedte.
-Majd én.-mondta röviden és nekiállt.
Egy darabig lehajtott fejjel, elszégyellve magamat néztem, ahogy rendet tesz helyettem, majd előkerestem az elsősegély dobozból egy ragtapaszt és ujjam köré csavartam. Miután végzett, megegyeztünk, hogy hazamegyünk. Összeszedte cuccainkat, bezártuk az irodát, végül elindultunk. Lifttel tettük meg a hatalmas épület emeleteit. Egészen a parkolóig mentünk, ahol autója parkolt.
-Köszönöm szépen a segítséget!-szólaltam meg halkan.
-Ugyan, nem kell megköszönnöd. Rengeteget segítesz nekem az irodában, igazán megérdemlsz ennyit.-felelte.
-Akárcsak te a pihenést.
-Ne aggódj, pihenni fogok.
-Akkor majd hétfőn találkozunk.-búcsúztam el.
-Gyalog vagy?-tette fel a kérdést.
-Igen, az autóm még mindig a szervízben van.
-Ha gondolod, hazaviszlek.-ajánlotta fel.
-Nem akarok kellemetlenséget okozni.
-Sosem okozol azt. Meg különben is fáradt vagy. Nem lenne kellemes magas sarkúban gyalogolni.-nézett lábaimra.
Automatikusan magamra néztem. Igaza volt. Szörnyen fáradt voltam, a cipő is kényelmetlen volt már, sőt nem is lakunk a legközelebb, így elfogadtam ajánlatát. A vártnál hamarabb hazaértünk. Mint minden búcsúnál, most is fájó szívvel néztem rá.
-Köszönöm ismét. Meghálálhatom egy bögre teával?-kérdeztem tőle félénken.
Láttam a meglepődöttséget arcán, de hamar elmosolyodott és elfogadta a meghívást. Izgatottan vettem a lépcsőfokokat, hiszen ez volt az első alkalom, hogy felhívtam magamhoz. Találkozásunk helyéül munkahelyünk és családjaink háza szolgált.
-Érezd otthon magad. Pár perc és hozom a teát.-mondtam, amikor beléptünk az ajtón.
Lay először körbenézett, majd helyet foglalt a nappaliban lévő kanapén. Próbáltam sietni, nem akartam megvárattatni. A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogy én azt szerettem volna. Ügyetlenségem ismét előtört és kiborítottam a filteres dobozt. Lehajolva, fenekemet az égbe tolva álltam neki összeszedni őket. Nem is vettem észre, hogy Lay belépett a helyiségbe.
-Segítsek?-szólalt meg.
Ijedten hajoltam fel, majd fordultam felé.
-Nem kell, köszi, már végeztem.-feleltem.
Lay lassan közelebb lépkedett hozzám, közben pedig alaposan végigmért. Életemben most először éltem át e pillanatokat. Tetszett, hogy végre figyelme közpántjává váltam. Kissé remegő kezekkel emeltem le a teáskannát a gázról, majd a tálcára tettem, amelyen már ott álltak a csészék. Lay segítőkészen elvette tőlem a tálcát és bevitte a nappaliban lévő asztalra. Töltöttem mindkettőnknek teát, majd odanyújtottam Laynek az egyiket. Ezután levettem magas sarkúmat, majd lábaimat felhúzva foglaltam helyet mellette a kanapén. Csendben néztem, ahogyan megfújja a gőzölgő folyadékot, majd egy aprót kortyint belőle. Mesésen nézett ki, az egész olyan festői volt. Nyugalmat árasztott, mely rám is hatott. Hirtelen bátrabbnak is éreztem magam, így megkérdeztem tőle:
-Vannak már terveid a hétvégére?
Felém fordult, majd válaszolt:
-Még nincsenek. És neked?
-Valószínűleg itthon ülök és olvasok vagy nézek valami filmet…szóval semmi érdekeset.-mondtam.
-Pedig egy ilyen fiatal lánynak olyan helyekre kéne mennie, ahol megismerkedhet emberekkel.-jegyezte meg.
-Nocsak, ki beszél.-böktem oldalba gyengéden.
Enyhén elmosolyodott, majd arca hirtelen komoly lett.
-Azt hiszem már megtaláltam a lányt, akivel le szeretném élni az életemet.-jelentette ki.
Szavai hirtelen értek, szívemben pedig fájdalmat és szomorúságot éreztem. Örülnöm kellene boldogságának, de csak arra tudok gondolni, hogy miért nem én vagyok az a szerencsés?
-T-tényleg? Na, ez tök jó. Szerencsésnek érezheti magát a lány.-feleltem végül.
-Az a helyzet, hogy még nem tud róla. Félek, hogy visszautasítana.
-Jajj, ne butáskodj! Nagyon jóképű vagy, okos, kedves. Kell ennél több? Biztos vagyok benne, hogy rengetegen odavannak érted. Nyugodtan mondd el neki, meglátod nem lesz semmi baj.-próbáltam lelket önteni belé.
-Gondolod?-nézett rám csillogó szemekkel.
Még egyet bólintottam megerősítésként, mellé pedig egy mosolyt csatoltam arcomra. Alighogy ezt kimondtam, Lay még közelebb csúszott hozzám. Kezeit megemelve, arcomra helyezte őket és mélyen szemeimbe nézett. Először fogalmam sem volt, hogy mit csinál, de nem is nagyon tudtam gondolkozni, hiszen majdnem elolvadtam érintésétől.
-Akkor próbáljuk ki.-motyogta maga elé, majd megcsókolt.
Először reakciómra várhatott, hiszen amikor nem húzódtam el, lassan mozgatni kezdte puha ajkait enyéimen. Ezután nyelvét is kidugta, mellyel megnyalta szám szélét, engedélyt kérve a behatolásra. Agyam teljesen kikapcsolt, rögtön engedtem neki. Nyelve fel-alá járt szájüregemben, minden egyes centiméterét körbejárta, végül nyelvemmel kezdett el játszadozni. Ezt a leírhatatlan mámoros érzést levegőhiány miatt kellett megszakítanunk. Levegő után kapkodva váltunk el egymástól, közben pedig mélyen szemembe nézett. Kitartóan álltam tekintetét, s próbáltam kiolvasni gondolatait.
-Nem is tudod, milyen rég óta várok erre a pillanatra.-böktem ki végül.
-Szörnyen restellem magam, hogy ennyi időbe telt összeszedni bátorságomat. Remélem sikerül kiengesztelnem téged valahogy.-felelte.
-Abban biztos vagyok.-mosolyodtam el.
Ő is követte példámat, majd egy újabb csókba invitált. Ülő helyzetéből kicsit megemelkedett, hogy fölém kerülhessen és hátra dönthessen a kanapén. Mire feleszméltem, arra már oldalamat simogatta. A kellemes érzés hatására egész testem megborzongott. Óvatosan eltoltam magamtól, mire értetlenül nézett rám.
-Valami baj van?-kérdezte.
-Nem, dehogy. Csak kényelmesebb lenne a hálószobámban.-mondtam elpirulva.
Arcán a megkönnyebbülés jelei látszódtak. Mindketten felálltunk a kanapéról, majd kézen fogva szobám felé kezdtem el vezetni. Amikor beléptünk szobám küszöbén, hátulról megölelt és egészen magához húzott. Egyik kezével félresöpörte hajamat, hogy jobban hozzáférhessen nyakamhoz. Apró puszikkal lepte meg vékony bőrömet. Oldalra döntve fejemet még nagyobb teret adtam neki. Nem csak nyakamat kényeztette, hanem másik kezével combomat simogatta. Minden egyes mozdulatával egyre jobban feltüzelt. Egy hirtelen mozdulattal szembe fordultam vele, megragadtam nyakkendőjét és annál fogva ágyam felé húztam, egészen addig, amíg bele nem ütköztünk. Ekkor lehuppantam rá, ő pedig fölém mászott. Ezúttal újra számat vette célba, én pedig hátát kezdtem el simogatni. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett, testét enyémre helyezte, alsó felét pedig dörgölni kezdte. Mindkettőnk élvezte a dolgot, ugyanis egyszerre adtunk ki alig hallható nyüszörgő hangokat. Szám önkénytelenül mosolyra húzódott, mikor megéreztem keményedő férfiasságát. Kezeimet sunyin pólója alá csúsztattam, hogy felfedezhessem kockás hasának minden szegletét. Egy idő után már látni is szerettem volna ezt a remekművet, nem csak tapogatni, így lefejtettem róla ingjét. Természetesen férfi büszkesége nem hagyhatta ennyiben a dolgot, s az én is szegényebb lettem egy ruhadarabbal. Szemei rögtön mellkasomra tapadtak, melyeket kezei is követtek. Miután melltartóm is lekerült, finom, érzéki masszázsban részesítette őket. Eközben millió puszit hintett mellkasomtól kezdődően, hasamon át, egészen nadrágom széléig. Nem sokkal később alsóink is lekerültek rólunk, csupán egy bugyi és egy boxer takarta ékességeinket. Lay kezei hamarosan combom belső felén kóvályogtak, végül pedig szeméremdombomon pihentek meg. Eleinte bugyin keresztül masszírozta szeméremajkaimat. Nem akartam gyenge lenni, de nm tudtam mit tenni, testem önműködővé vált és már most tisztára nedves voltam. Percek múlva alig takaró csipke bugyimat is lehúzta rólam, s úgy élvezhettem gyenge érintéseit, melyekre már annyira nagyon vártam. Mikor érezte, hogy nincs sok idő hátra csúcsom eléréséig, abbahagyta tevékenykedését. Most rajtam volt a sor, hogy kezelésbe vegyem égnek álló hímtagját. Nem zacskóztam, rögtön lekaptam róla a maradék textíliát, s megragadtam büszkeségét. Kezem lassú mozdulatokkal járt fel-le irányban. Lay tetszését alig hallható morgásokkal fejezte ki. Ezek a szexi hangeffektek arra ösztönöztek, hogy ajkaim folytassam a dolgot. Először csak férfiasságának tetejét pusziltam meg, majd nyaldosni kezdtem, végül egész hosszát elrejtettem szájüregemben, sőt fogaimmal enyhén karcolgattam is a bőrt. Lay egyre jobban lihegett és morgott, ebből tudtam, hogy le kell állnom, különben elélvez nélkülem. Felmásztam szájához, hogy megajándékozhassam egy gyors puszival. Jó reflexeinek köszönhetően egy könnyed mozdulattal újra fölém kerekedett. Kezeivel megfogta mindkét lábamat, majd szétterpesztette őket. Mivel már kellőképpen kívántuk egymást, nem húzta az időt, egyből belém hatolt. Hirtelen ért akciója, enyhén megugrottam és felszisszentem a fájdalomtól. Bocsánatkérés jeléül egy lágy csókot kaptam tőle. Várt, amíg megfeszült izmaim megszokják ékességének nem éppen csekély méretét, s ellazulnak annyira, hogy mozogni tudjon bennem. Egészen lassú tempóval kezdett, amit hamar megunt, így gyorsítani kezdett. Lábaimat dereka köré csavartam, ezzel közelebb húzva magamhoz. Izzadt teste teljesen hozzápréselődött az ugyancsak izzadó enyémhez. A körülöttünk lévő levegő is megtelt a szex illatával, de nem törődtünk vele, csak egymásra koncentráltunk. Minden egyes mozdulatát ki akartam élvezni. Simogattam, valamint körmeimmel karcolásztam a hátán lévő bőrt, remélve, hogy még jobban beindítom és eljuttat a csúcsra. Minden úgy történt, ahogy én azt elképzeltem. Mikor meglelte érzékeny pontomat, melyet egy vékony, elhaló sikítással adtam tudtára, a tőle telhető leggyorsabb tempóba kapcsolt. Nem is kellett sokáig fáradozni, gyomrunkban megjelent a közelgő mámort jelző feszítő, mégis kellemes érzés, majd egymás nevét nyögve léptük át a mennyország kapuját. Teste erőtlenül hullott enyém mellé. Kapva az alkalmon, közelebb csúsztam hozzá, egyik karommal átöleltem, arcomat pedig mellkasába fúrtam. Egy pillanatra sem szeretném elengedni, mindig mellette akarok lenni. Ő is átkarolt engem izmos végtagjával, fejét pedig enyémre hajtotta. Egy puszit nyomott fejem búbjára, majd megköszörülve hangját, így szólt:
-Hát ez isteni volt.
-Örülök, hogy születésem óta melletted lehettem. –jegyeztem meg.
-Én is. Annak meg főleg, hogy nem adtad fel.
-Ha akartam, sem tudtam volna.
-Remélem ez a jövőben is így marad.
-Ebben 100%-ig biztos vagyok. Ugye te sem fogsz megunni engem?-kérdeztem félénken.
-Ilyenre ne is gondolj! Ígérem, egész életemben szeretni foglak, napról napra egyre jobban.-mondta, majd végig simított arcomon, s megcsókolt.

2013. szeptember 14., szombat

Xoxo(BaekTao)



Utálom azokat az időszakokat, amikor a reptereken kell várakozni. Hogy miért? A válaszom nem olyan egyszerű…
A nevem Byun Baekhyun. Az EXO nevű együttes egyik énekese vagyok. Munkámból adódóan rengeteg fellépésünk van, nem csak belföldön, hanem külföldön is, így elég gyakran kell utaznom bandámmal együtt. Biztosan azt hiszitek, hogy azért nem szeretem ezt, mert sokat kell várni és nem tudom mivel eltölteni az időt. Azonban nem így van. Gyötrődésem okozója egy bizonyos személy, méghozzá nem más, mint Huang Zi Tao. Külsejét leírva magas, fekete hajú, szeme alatt sötét karikák húzódnak, úgy néz ki, mint egy panda. Teste kidolgozott és sportos. Ezen kívül rengeteg dologban tehetséges. Gyönyörűen tud énekelni, valamint a sportokat is szereti, főleg a kungfut. Személyisége ennél jóval bonyolultabb. Hiába vagyunk már összezárva 1-2 éve, őszintén szólva nem mindig tudok kiigazodni rajta. Amikor az ember először találkozik vagy beszél vele, akkor kedves, kissé visszahúzódó, romantikus személyként könyveli el. Ám az idők során rádöbben, hogy nem teljesen így vannak a dolgok. Nyíltabbá válik, magabiztossága megnő, melynek köszönhetően előjön piszkálódó és őrületbe kergető énje. Ha velem van, akkor mindig ilyen. Bezzeg a többi taggal nem. Nem értem. Nem követtem el ellene semmi rosszat. Lehet, hogy egyszerűen nem vagyok neki szimpatikus. Hogy ne legyen probléma, igyekszem elkerülni.
Na, visszatérve a lényegre, most is a repülőtéren várakozunk. Karácsony alkalmából egy kis műsort fogunk előadni Kínában. Mivel még van egy óránk a gép megérkezéséig, elhatároztuk, hogy eszünk valamit. Chanyeol társaságában álltam meg egy bódé előtt. Hosszas gondolkozás után sikerült döntenünk és rendelnünk. Szerencsénkre hamar készen lett az étel. Helyet foglaltunk egy félreeső padon, ahol úgy gondoltuk, hogy nyugodtan teletömhetjük üres gyomrunkat. Azonban alig ültünk le, máris sorban szállingóztak oda a többiek, hogy kuncsorogjanak egy-egy falatot. Az első ember Kris volt, drága leaderünk, akinek nem lehetett nemet mondani. Először tőlem lopott egy falatot, majd Chanyeolhoz ment oda, ahol ott is maradt. Ezután Chen jött oda hozzám, őt is megszántam egy harapással. Többet azonban nem voltam hajlandó osztozni, gyorsan befaltam a maradékot. Gyors evésemnek köszönhetően fuldokolni kezdtem. Szemeimmel rögtön egy italautomata keresésére indultam. Mikor megláttam egyet, szélsebesen odaszáguldottam, bedobtam a megfelelő összeget, majd megnyomtam a gombot, hogy kijöjjön az életet adó folyadék. Csalódnom kellett, ugyanis az üveg útközben elakadt. Körbenéztem, majd sunyin megütöttem a szerkezetet. Az én erőm azonban meg sem kottyant a hatalmas gépnek. Legszívesebben belerúgtam volna egyet, de nem akartam lejáratni magamat az esetleges utánam leselkedő fanjaim előtt. Úgy döntöttem, feladom a dolgot és keresek valakit a tagok közül, aki megszán egy korttyal. Amikor megfordultam egy kajánul vigyorgó Taoval találtam szemben magam. Éreztem, hogy piszkálódó szándékkal jött oda hozzám, mégis megkérdeztem tőle két köhögés közepette:
-Segítenél?
-Mit kapok érte cserébe?
-Mit szeretnél?
-Xoxo.
Már megint kezdi. Az utóbbi időben folyton ezzel a szóval zaklat. Emlékszem a legelső alkalomra, mikor ezt mondta nekem. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Azt hittem rosszul hallok, de meglátván komoly arcberendezését, tudtam, hogy nem szórakozik. Nem nagyon értettem, mit akart pontosan. Tudtommal nem vagyunk ennyire jóban, sőt kifejezetten nem kedvel… Próbáltam nem foglalkozni vele, mondogattam magamnak, hogy biztosan csak szekál, de minél többször mondja ezt, annál jobban zavarba ejt. Az ismétlődő alkalmak során sikerült megfigyelnem minden egyes mozdulatát. Rá kellett jönnöm, hogy nagyon szexi, ahogy néz, valamint ahogy húsos ajkaival kiejti ezt a négy betűt. Az utolsó alkalommal, meg most is késztetést éreztem arra, hogy tényleg adok neki egy puszit. Az utolsó pillanatban azonban mindig meggondoltam magam. Nem mertem megtenni. Most is így történt.
-Haha, nagyon vicces.-mondtam, majd megforgatva szemeimet, indulni készültem.
Tao azonban gyors reflexének köszönhetően megállított. Mindkét kezét felemelte arcom vonalában úgy, hogy nekitámaszkodott az automatának. Mozdulatának köszönhetően a szokásosnál közelebb került hozzám. Szerintem nem kell mondanom, mennyire kellemetlenül éreztem magam. Fogalmam sem volt, mit mondjak vagy tegyek. Egyszerűen lefagytam és bénán néztem rá. Lehet, hogy nem kellett volna, hiszen arca egyre közelebb jött enyémhez. Már csak pár centi választott el minket, amikor megállt és egy puszit imitálva cuppogott egyet felém. Ezután egy könnyed mozdulattal ellökte magát a szerkezettől és nevetni kezdett. Tényleg csak piszkált. Agyamban rögtön felment a pumpa, nem szólva hozzá kikerültem és visszasiettem a többiekhez. Nem sokkal később ő is csatlakozott hozzánk. Láttam, hogy kezében tartja az üveg vizet, amit eredetileg én akartam venni. Minden bűntudat nélkül csavarta le kupakját. Eközben észrevette, hogy őt nézem. Felém emelte az üveget, majd kacsintott, s végül pedig beleivott. Én mérgesen fordítottam neki hátat. Órámra néztem, remélve, hogy már nincs sok idő hátra és elmenekülhetek innét. Isten meghallhatta imámat, ugyanis negyed óra múlva már a gépen ültünk.
Napokkal később elérkezett a visszaút ideje. A Kínában töltött idő alatt Tao nem akciózott. Kezdtem azt megnyugodni, hogy végre elfelejtett és békén hagy. Ám mindezt a reményt hamar lerombolta, amikor újra a repülőtérre érkezve egy érdekes pillantást vetett felém. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, de szerintem tudja, hogy sikeresen megijesztett. Igyekeztem messziről elkerülni, mindig odamentem valakihez beszélgetni, hogy véletlenül se maradjak egyedül. Tao azonban ügyes gyerek, mindent megold. Éppen a csomagjainkat adták le, nekünk addig várnunk kellett. Elég volt egy pillanat, amikor kibomlott cipőfűzőm miatt lemaradtam a többiektől, ő rögtön ott termett a semmiből. Védelmező árnyékként borult fölém, amíg én guggoltam. Lassan álltam fel, valamint néztem arcába. Kicsit hirtelen ért közelsége, de így legalább jobban szemügyre vehettem. Le se tudtam volna tagadni, mennyire jól nézett ki, még így is, hogy télikabátja szőrmés kapucniját fejébe húzta, ami eltakarta arcának nagy részét. Ő is pislogás nélkül nézett engem, mellyel sikeresen zavarba hozott. Nyelvem akaratlanul kibújt és végignyaltam ajkaimat.
-Xoxo.-szólalt meg végre Tao.
Ezzel az egy szóval lerombolta a köztünk felépült romantikus pillanatot. Arcomra egy grimasz ült ki, kezeimmel pedig megfogtam kapucnijának két szélét és összecsuktam, hogy ne lássam arcát. Ezután enyhén meg is löktem fejét, jelezve nem tetszésemet.
-Ez már nem vicces.-jelentettem ki komolyan.
-Legyek elég bátor és mondjam el neked? Ha ez a négy szó nem elég, akkor férfi leszek és cselekedetemmel fogom kimutatni.-mondta, majd kitárta karjait és szorosan megölelt.
Bátortalanul ugyan, de visszaöleltem.
-Téged akarlak.-suttogta fülembe.
Szavai hallatán elakadt lélegzetem. Tudtam, hogy amiket most mondott, az mind igaz. Könnyek szöktek szemeimbe. Most már értettem mindent, hogy mit miért tett. Bénának éreztem magam, amiért nem vettem észre és folyton kerültem. De a boldogság érzése erősebb volt bennem. Mérhetetlenül örültem, amiért nem adta fel, s felismerve ügyetlenségemet bevallott mindent.
-Adj nekem xoxo-t.-búgtam fülébe.
Meglepetésemre nem is kellett sokáig várnom. Azt hittem itt a repülőtér közepén nem meri megtenni, de tévedtem. Ajkait enyémekre nyomta és egy lágy puszit lehelt rájuk. Semmi sem érdekelte. Csak én. Attól a perctől fogva imádom a reptereket, ugyanúgy, mint magát Taot.

SHINee 8.rész-Get it

-Biztosan csak hasonlít. Szeretem az egyéniséget és törekszem is rá, hogy olyan cuccaim legyenek, amelyek másnak nem nagyon vannak.-magyarázta Key.
-Lehet félrenéztem vagy rosszul emlékszem.-mondta végül Jonghyun.
-Egyébként szeretném megköszönni, amiért eljöttél hozzám és gondoskodtál rólam.
-Ugyan, szívesen tettem.
Mielőtt Key bármit is mondhatott volna, telefonja újra csörögni kezdett. Ránézett a kijelzőre. Nagynénje keresi. Nem teheti meg, hogy nem veszi fel, de Jonghyun előtt...Mit tegyen!?
-Nem veszed fel?-kérdezte tőle Jonghyun.
-Ümm...nem fontos...-vakarta meg fejét Key.
~Életében most először teszi ezt meg.
Úgy érzi, rengeteg minden megváltozott életében, mióta megismerte Jonghyunt. És ez még csak a kezdet, ki tudja, mi lesz később. Bár nem szívesen gondol a jövőre, hiszen szörnyen meg fogja bánni, ha kiderülnek titkai...
-Ha nem lenne az, nem hívna ilyen kitartóan. Nekem úgyis mennem kell, megígértem, hogy nem maradok el sokáig.
-Hát akkor nincs mit tenni, el kell, hogy engedjelek. Majd találkozunk a suliban.
-Ajánlom is, hogy gyere!
-Ott leszek. Szia!-mondta Key, miközben kikísérte barátját.
-Szia!-integetett neki a fiú, majd eltűnt a lépcsőkön.
Ezután Key rögtön visszahívta nagynénjét. Hazugságának segítségével sikerült megúsznia az órákon át tartó szidalmazást. Egyébként is tudta, hogy azért keresték, mert haza kell mennie. Utált abban a puccos házban az illemek és szabályok fojtogató közegében lakni, de nem tehetett mást. Miután sikeresen magára öltötte ChoHee-féle ruháját, elindult a rémház felé. Egyre szomorúbb lett, ahogy maga mögött hagyta a számára normálisnak tartott környezetet. Viszont kicsit megkönnyebbült, mikor eltűntek a feléje irányuló furcsa, olykor ijesztő és kiéhezett tekintetek, majd felváltotta a gazdag negyed, valamint a hozzá hasonlóan öltözött emberek tömege. Mikor megérkezett, részt kellett vennie egy "családi" teázáson, csak ezután vonulhatott el szobájába. Ám ott sem kedvének megfelelően tölthette idejét, hanem idegen nyelvű könyveket kellett bújnia. Nehezen szokott hozzá ezekhez a dolgokhoz, de rájött, hogy jobban jár, ha hamar túlesik rajtuk. Későre járt, mire abbahagyta a tanulást. Gyors fürdés után bebújt hatalmas franciaágyába. Magányosnak érezte magát. Ekkor gondolatai rögtön Jonghyunra irányultak. Egy mosoly jelent meg arcán a mai napon történtek miatt. Hirtelen egy forró érzés csapta meg homlokát. Nem tudta, mi történik vele, de kellemes érzés volt. Olyan, mintha valaki megpuszilta volna. Ekkor szíve szaporán kezdett el verni, arca pedig lángvörösre lobbant. Izgatottsága és boldogsága miatt csak nagy nehezen tudott álomba esni. Másnap boldogan kelt fel, próbálta kizárni nagybácsija és nagynénje nem éppen kedves szavait. Eldöntötte, hogy ma jó kedve lesz, amit senki sem ronthat el. Miután elfogyasztotta reggelijét és összepakolta táskáját, autóba szállt, hogy iskolába menjen. A kapuban meglátta Jonghyunt. Arcára rögtön széles mosoly húzódott, szíve pedig felgyorsult. Mikor a fiú is megpillantotta őt, vidáman odaintegetett neki.
-Jó reggelt! Látom jó kedved van.-jegyezte meg.
-Jó reggelt! Igen, remek napom volt tegnap. Úgy érzem te sem panaszkodhatsz.-állapította meg Jonghyun.
-Lehetne még rajta fokozni.-mondta viccelődve ChoHee.
-Mondjuk egy randival?-nézett rá kérdőn a fiú.
Egy pillanatra lefagyott a hallottak alapján. Ez az egész most úgy jött le, mintha ő hívatta volna meg magát. De aztán gondolatban fejbe kólintotta magát és boldogan így felelt:
-Akár.
-Rendben, akkor mit szólnál hozzá, ha ma kihagynánk a sulit és helyette elmennénk valahova?
-Tessék?
-Csak nem félsz?-bökte oldalba a fiú.
-Nem, dehogy! Menjünk!-vágta rá gondolkodás nélkül.
Jonghyunnak nem is kellett több, megragadta a ChoHee karját, majd húzni kezdte maga után. A parkolóban álló autójánál állt meg. Sietősen betuszkolták magukat a járműbe, majd Jonghyun a lehető leggyorsabban el is hajtott. Egy öt percnyi néma csend után Chohee megszólalt:
-Hová megyünk?
-Hmm..meglepetés.
-Miért hiszi azt minden pasi, hogy a lányok szeretik a meglepetéseket?
-Mert így van.-felelte egyszerűen Jonghyun.
-És mi van, ha én más vagyok, mint az átlag?
-Jó emberismerő vagyok, tudom, hogy tetszeni fog a hely, ahová viszlek.
-Micsoda magabiztos valaki.
-Ez az egyik dolog, amiért ennyien odavannak értem.
Erre a kijelentésre mindketten felnevettek. ChoHee imádta, amikor a fiú flörtölt vele. Ilyenkor végre értékesnek érezte magát. Mondjuk Jonghyun mellett mindig minden problémáját elfelejti és ezáltal sikerül ellazulnia, valamint megnyílnia. Pár percig némán bámulta csak a fiú arcát, aki előre nézett és a vezetésre koncentrált. Mint mindig, most is remekül nézett ki. ChoHee nem tehetett róla, már az első perctől kezdve vonzódik hozzá és ez a vonzalom az idők során csak egyre jobban nő. Késztetést érez, hogy megérintse a mellette ülő bőrét, de mégsem meri megtenni. Valahogy olyan távolinak tűnik.
-Mi az? Mit nézel?-zökkentette ki gondolatai közül Jonghyun hangja.
-Semmit, csak azon tűnődöm, hogy hová viszel. Hiába próbálok rájönni, nem sikerül.
-Pár perc és ott vagyunk.
ChoHee izgatottan nézegetett kifelé az ablakon. Szemeit gyönyörű látvány csapta meg. A várost már réges-régen elhagyták, helyette hatalmas kukoricamezők terpeszkednek mindenfelé. Az egész hely olyan csendes és nyugalmas. Pont mint az az érzés, amit akkor érez, ha Jonghyun vele van. Az autó lefordult egy vékony ösvényen, majd egy hatalmas fa árnyékában állt meg. ChoHee izgatottan szállt ki a járműből. Lágy szellő csapta meg, melynek hatására barna, enyhén hullámos haja mozogni kezdett, ezzel csikizve felsőjéből kilógó vállait. Szippantott egy nagyot a friss levegőből, majd körbenézett.
-Meseszép.-jegyezte meg halkan.
-És ez még csak a kezdet.-halotta meg Jonghyun suttogó hangját fülénél.
A fiú megfogta kezét, majd vezetni kezdte. A vékony úton mentek tovább, egészen addig, amíg elértek egy kukoricamezőig. ChoHee megtorpant, majd kérdően Jonghyunra nézett.
-Ugye nem?
-De igen. Hidd el, megéri.-felelte a fiú, majd behatolt a nagyra nőtt kukoricák közé. Továbbra sem engedte el a lány ChoHee kezét és figyelt arra, hogy minden útban lévő levelet félresöpörjön előle. Percekig mentek a növények között, mire kiértek egy virágos mezőre. A rét közepén egy öreg, derekas fa állt, melynek egyik oldalra nyúló ágán egy autókerékből összeállított hinta lógott.
-Na hogy tetszik?-kérdezte Jonghyun.
-El sem hiszen, hogy létezik ilyen hely. Honnan tudod, hogy ez itt van?
-Kiskoromban sokszor jártunk itt édesanyámmal. Akkor még erdő volt a kukoricamezők helyén.
-Remélem tudod, hogy nagyon boldoggá tettél.
-A randi miatt?
-Is. De annak jobban örülök, hogy egy számodra fontos helyre elhoztál. Így jobban meg tudlak érteni.
Jonghyun válasz helyett elmosolyodott.
-Gyere, próbáld ki a hintát!-javasolta végül.
ChoHee boldogan elfogadta a meghívást. Még mindig egymás kezét fogva odasétáltak a fához. Mikor odaértek, kénytelen voltak elszakadni egymástól, hogy ChoHee helyet tudjon foglalni. Mikor felült, Jonghyun mögé ment és óvatosan meglökte.
-Igazán klassz.-kiabálta ChoHee.
-Kapaszkodj!-mondta a fiú, majd egyre jobban növelt a tempón.
-Ááá! Elég lesz!-sikoltotta a lány, mikor már úgy érezte, hogy elég magasan jár.
-Mit mondtál? Nem értettem!-viccelődött vele Jonghyun.
-Légy szíves állítsd le!-kérlelte szépen.
A fiú rögtön megfogta a kötelet, majd óvatosan leállította az ingó tárgyat. Ezután előre ment és kinyújtotta karját, hogy segítsen kiszállni ChoHeenak. Ám szándéka hamar megváltozott, mikor meglátta mosolygós arcát. Egyszerűen bámulatba esett. Mindent kizárt maga körül, csak őt látta. Még sosem látta egyik lány arcán sem ezt az őszinte boldogságot, amit most. Úgy érezte megtalálta a személyt, aki azért tudná szeretni, aki és nem azért, amije van. Kezeit ChoHee dereka köré fonta, ő pedig a fiú vállaira tette aprócska kezeit, ezzel könnyítve Jonghyun dolgán. Eközben végig egymás szemébe néztek. Mikor a ChoHee lábai földet értek, még mindig nem engedték el egymást. Jonghyun kapott az alkalmon, egyre közelebb hajolt a vele szemben álló arcához. Miután megbizonyosodott róla, hogy ChoHeenak esze ágában sincs elhúzódnia tőle, ajkait lágyan az ővére nyomta. Mindketten élvezték a helyzetet. Először szemeiket hunyták be, majd még közelebb húzódtak egymáshoz, elmélyítve ezzel első csókjukat. Mámorító érzés futott végig bensőjükben, mely sajnálotos módon megszűnt, mikor levegőhiány miatt elváltak egymástól. Nem kellett semmit sem mondaniuk, pontosan tudták, hogy mit érez a másik. Ez nem egyszeri fellángolás volt, hanem annál jóval több. Ezután szorosan megölelték egymást, majd még sétálgattak egy kicsit. Úgy tervezték, hogy az iskola végéig itt lesznek, de mivel az idő idő hűvösödni kezdett, kénytelenek voltak visszamenni. A visszafele út jóval rövidebbnek tűnt, mint az odafelé vezető. Még váltottak egy gyors csókot a folyosó egyik eldugott részén, majd elbúcsúztak egymástól. ChoHee a lánymosdóba vette útját, hogy átváltozzon Key alakjába. Ezenkívül írt egy sms-t Taeminnek, hogy találkozzanak valahol. Muszáj volt elmesélnie valakinek élete legboldogabb napját. Pár perc múlva már együtt kerestek egy üres termet a vörös hajú fiúval. Szerencséjükre a zeneterem éppen megfelelő volt.
-Mi történt? Ugye nem történt baj tegnap délután? És hol voltál ma délelőtt?-tette fel egymás után a kérdéseket Taemin.
-Nyugodj meg, nem rossz hírrel jöttem, hanem jóval.
-Hála az égnek! Úgy aggódtam, hogy elszúrtam valamit tegnap.
-Hát majdnem lebuktam, mert Jonghyun meglátta mindkét mobilomat és észrevette, hogy az egyik ChoHee-é. De sikeresen kimagyaráztam magam.
-És történt még valami?
-Ugye tegnap átjött hozzám, mert azt hitte, hogy tényleg beteg vagyok. Kedvesen ápolt, főzött nekem gyógylevest, sőt még altatódalt is énekelt, miközben az ölében feküdtem! Meg azt hiszem puszit is adott a homlokomra...
-Azt hiszed?
-Igen, mert már félig aludtam, de az is lehet, hogy álmodtam. Nem tudom... Na de a mai napom még jobb volt! Azért nem voltam suliban, mert Jonghyun randira hívott!
-Komolyan? Tök jóó!-ugrándozott Taemin.
-Igaz ChoHee személyében, de én nagyon örültem neki és remekül éreztem magam.-mesélte Key, közben pedig elpirult.
-Ajajj, történt valami olyan is?
-Ühüm...Jonghyun megcsókolt!-bökte ki Key.
Taemin álla majd leesett a döbbenettől, ám ez hamar elszállt és örömködve ugrálni kezdett barátjával együtt. Annyira belemerültek vidámságukba, hogy észre sem vették az időközben belépő Onewt, csak akkor, mikor makogva próbált kinyökögni egy kérdést:
-J-jól hallottam?
A két jómadár rögtön abbahagyta az ugrálást, valamint kővé dermedt, miután felismerték helyzetüket. Ijedten és segélykérően néztek egymásra.
~Ennyit arról, hogy senki sem ronthatja el a napomat...ha más nem, akkor én magam sodródom bajba.-gondolta magában Key.