Tél van. Hűvös és csípős a levegő. Az égen szürke felhők tengere látszik, melyekből apró hópihék hullanak lefelé. Ilyenkor az ember legszívesebben otthon ül a kandalló mellett egy bögre, forró itallal. De én nem ilyen vagyok. Szeretem ezt az évszakot. Órákon keresztül tudok sétálgatni és gyönyörködni a hólepte tájban. Szeretem hallani, ahogy a friss hó ropog a lábam alatt. Szeretem nézni, ahogy a hópihék belehullanak kitartott tenyerembe. Igaz, millió van belőlük, de egyikük sem egyforma. Mindnek más alakja van. Bárcsak így lenne ez az én városommal is. Tudom, azt mondtam, hogy szeretem a telet, de valahol mélyen mégis vágyok egy kis változásra. Csak pár lépés választ el az iskola kapujától, mikor barátnőm utánam kiált:
-Zsani! Várj már meg! Nem hallasz?
-Oh, szia Jázmin! Ne haragudj, csak gondolkoztam.
-Már megint min?
-Jó lenne elszabadulni ebből a városból. Lehet, hogy bután hangzik, de kíváncsi vagyok, hogy máshol is ugyanilyen-e a tél vagy van valami különbség.
-Légy nyíltabb, ismerkedj meg fiúkkal és szedjél fel valakit! Akkor tutira lesz változás az életedben.-kezdte a szokásos beszédjét barátnőm.
-Én nem fogok senki után sem futni és mások kedvéért megváltozni. Ha valaki annyira nagyon meg akar ismerni, akkor lépjen ő előbb és szeressen olyannak, amilyen vagyok!-válaszoltam.
-Jajj te lány! Reménytelen eset vagy, ugye tudod?-mondta nevetve.
Közben beértünk osztálytermünkbe és elfoglaltuk helyünket. Szerencsére becsöngettek, így egy kis időre megúsztam drága barátném fiúkról való áradozását.
-Csend legyen! Mielőtt belekezdenénk a mai anyagba, el kell mondanom egy hírt maguknak.-jött be a tanár.
-Csak nem szünet lesz a hó miatt?-kiabálta be valaki.
-Nem egészen. A mai napon kaptunk egy levelet a svájci társiskolánktól, melyben az áll, hogy a jó tanulmányi átlaggal rendelkező diákok ingyen részt vehetnek egy hetes sítáborban.
-De jóó!-ujjongtak többen is.
Nekem is nagyon tetszett a dolog. Igaz még soha életemben nem síeltem, de végre lenne lehetőségem kimozdulni innen és átélni valami egészen újat.
-Felolvasom azoknak a nevét, akik részt vehetnek ebben a programban.
Feszülten ültem a széken és reménykedtem benne, hogy az én nevem is elhangzik.
-És végül Szemán Zsanett.
-De jó! Te is, meg én is mehetünk! Ugye jössz?-lelkendezett a mellettem ülő Jázmin.
-Nem is tudom…szeretnék, de még sose síeltem.
-Jajj emiatt ne aggódj, majd megtanulsz! Tök jó buli lenne és ott tuti megismerkedhetnél valami jóképű sráccal.
-Már megint ezzel jössz? Mindenesetre megkérdezem szüleimet.-feleltem.
-Hívj ám fel, hogy mit mondtak! Mert ha jöhetsz, akkor fel kell készülnünk.
-Rendben.
A nap többi része gyorsan elment. Hazafelé menet sokat gondolkoztam ezen a dolgon és egyre jobban tetszett. Mikor hazaértem, rögtön előálltam vele szüleimnél. Először húzták a szájukat, de végül belementek.
Hamar eljött a hétvége is, amikor is utaztunk Svájcba. Minden diák izgatott volt és alig várta, hogy odaérjünk. Az út elég hosszú volt, de koránt sem unalmas. Beszélgettünk Jázminnal, rengeteg képet csináltunk és, mikor kifáradtunk, zenét hallgattam, majd álomba merültem. Álmomban megjelent egy helyes fiú, akit még sosem láttam. Vörös haja és mosolygós arca csak úgy fénylett a hóról visszatükröződő napsugarak miatt. Mélyen szemembe nézett és felém nyújtotta kezét.
-Zsani! Zsani! Ébredj!-hallottam meg Jázmin hangját.
Felkeltem és kivettem fülemből a fülhallgatót.
-Mi az?-kérdeztem.
-Megérkeztünk!-felelte.
-Igazán tarthatott volna még pár percig az út.-motyogtam orrom alatt.
-Miért? Szerintem így is elég hosszú volt.
-Semmi. Menjünk!-mondtam és kiszálltunk a buszból.
Kinyújtózkodtam, majd vettem egy mély levegőt és körbenéztem. Csodásan nézett ki minden. A távolban lévő hegyeket hó és köd lepte, csak úgy, mint a közelben lévő fenyőket. A levegő friss volt és hűvös, de a nap halvány sugarai is érezhetőek voltak.
-Gyertek gyerekek! Elmondom a szobabeosztást!-kiabálta a tanár.
A diákok rögtön köré is gyűltek. Szerencsére barátnőmmel ketten kerültünk egy szobába a második emeleten.
-Miután kipakoltatok, gyűljetek össze a hallban, síruhában, mert rögtön ki is megyünk a pályára.-magyarázta a tanár tovább.
-Hát ez remek. Már első nap kitörhetem a nyakam.-jegyeztem meg.
-Jajj ne légy ilyen, biztos ügyi leszel és meglátod, hamar belejössz.-nyugtatgatott Jázmin.
-Remélem igazad van.-mondtam egy mosollyal.
Gyorsan elhelyezkedtünk szobánkban, majd felöltöztünk sícuccba és lementünk a megbeszélt helyre. A torkomban hatalmas gombóc volt. Izgultam.
-Két csoportba lesztek osztva. A haladók velem jönnek, a kezdőknek pedig egy síoktató fog segíteni.-jelentette ki a tanár.
-Hát ez remek. Külön leszünk, annyit arról, hogy segíteni fogsz…-fordultam Jázmin felé.
-Most értesültem, hogy az oktató ott vár ránk a pályánál. Gyerünk, induljunk!-harsogta a tanár.
Egy 10 perces séta után már ott is voltunk a pályánál. Mondanom sem kell, hogy még jobban izgultam, mint pár perccel ezelőtt. Senkivel sem voltam jóban a többiek közül, az összes ismerősöm a haladók közt van, ezért egyedül álldogáltam és vártam, hogy megérkezzen az oktató. Hogy ne unatkozzak, elképzeltem, hogy nézhet ki az oktató. Valami 40-50 éves, szigorú férfire számítottam. Tévedtem. Mikor felnéztem, teljesen megdermedtem. Egy fiatal, én korombeli, vörös hajú, fehér bőrű, mosolygós fiú közeledett felénk. Pont olyan, mint amilyet az álmomban láttam. A napsugarak úgy sütöttek rá, mintha egy angyal lenne és az égből jött volna le hozzánk. Mikor megállt előttem, tátott szájjal bámulhattam rá, mivel ezt kérdezte:
-Minden rendben? Vagy ennyire izgulsz?
-I-gen jól vagyok. Azt hiszem… Vagyis igen, izgulok. Még sosem síeltem…-dadogtam össze-vissza.
-Nem kell félned, majd én vigyázok rád.-kacsintott rám.
-Kö-köszönöm.-feleltem zavartan.
A többiek elég furcsán néztek rám, így lehajtottam fejemet.
-A nevem Lee Taemin és a héten én foglak tanítani titeket a síelés alapjaira. Az első nap kicsit nehéz lehet, de a hét végére teljesen jók lesztek, ígérem. Akkor kezdjünk is bele!-mondta kedves hangon.
Én ámulattal minden egyes szavát. Nem tudom, mi ütött belém, de teljesen megzavarodtam tőle. Olyan gyönyörűen nézett ki, amit még életemben eddig sosem láttam. Persze próbáltam a feladatokra is koncentrálni. Először azt mutatta meg, hogy kell tartanunk a lábunkat, hogy kell elindulni, fékezni, kanyarodni. Hát mondanom sem kell, hogy minden előttem próbálkozó személy esett jó párat. Éreztem, hogy nekem sem fog simán menni.
-Most te jössz!-szólt hozzám Taemin.
-Rendben.-mondtam halkan és lassan elindultam.
Egy jó kora utat megtettem és megörültem, hogy nem is olyan nehéz. Nem kellett volna, mert abban a pillanatban fenékre ültem. Taemin sietve odajött hozzám:
-Jól vagy?
-Igen.-néztem fel rá vörösödő arccal.
-Nincsen semmi baj, egész jó voltál. Nyújtsd a kezed, felhúzlak.-ajánlotta fel.
-Köszönöm.-feleltem és odanyújtottam kezemet.
Ő megfogta egy könnyű mozdulattal talpra állított.
-Megtudhatom a neved?-kérdezte egy gyilkos mosollyal.
-Zsani.-válaszoltam röviden.
-Szép név.-mondta.
-Köszönöm.
Egész nap gyakoroltunk. Mindannyian estünk-keltünk, de Taemin a lehető legnagyobb türelemmel és kedvességgel segített nekünk.
~Még sem lesz ez olyan rossz hét, mint gondoltam.
-Na mára végeztünk. Holnap reggel innét folytatjuk. Ha ügyesek lesztek, akkor fel is megyünk a legkönnyebb pályára.-magyarázta Taemin.
Közben a haladó csoport is megérkezett és visszaindultunk a szállóba.
-Na milyen volt? Hogy ment?-édeklődött Jázmin.
-Hát estem.keltem, de nem is volt olyan rossz. Vannak nálam reménytelenebb esetek is.-feleltem.
-Na és az oktató milyen?-kérdezgetett tovább.
-Rendes és türelmes.-feleltem röviden.
-Ez mind?-nézett rám furán.
-Miért? Mit kellene mondanom?
-Hogy néz ki? Fiatal, öreg? Pasi vagy nő?
-Fiatal srác. És helyes.-mondtam elpirulva.
-Na miről maradtam le?-húzta fel szemöldökét Jázmin.
-Semmiről.-mondtam.
-Aha, persze…
-Gyerekek pakoljátok le cuccaitokat, öltözzetek át kényelmesbe, addigra kész lesz a vacsora.-kiabálta a tanár.
-Végre! Egészen megéheztem.-jegyeztem meg.
Fél órával később már az ebédlőben ültünk és vacsoránkat majszoltuk. Rengeteg minden közül lehetett választani és finom is volt.
~Egyre jobban kezdem élvezni az ittlétet.-gondoltam magamban.
Mikor felnéztem, megláttam Taemint, amint éppen belép az ebédlőbe.
-Kit nézel annyira?-kérdezte rögtön Jázmin.
-A síoktatónkat.-felelte a tudatalattim.
-Úristen! Ez a pasi egy isten! Miért nem ezt mondtad? Ha tudtam volna, akkor kezdőnek tettetem magam.-őrjöngött Jázmin.
-Jázmin, kérlek ne bámuld így!-szóltam rá, de késő.
Taemin pont felénk nézett, elmosolyodott, majd integetett.
-Neked integet, integess vissza!-szólt rám Jázmin.
Zavartan, de visszaintegettem.
-Tuti tetszel neki.-állapította meg Jázmin.
-Jajj dehogy! Csak az oktatóm és köszönt, mert rendes.-mondtam.
-Mondd, te vak vagy? Nem látod, hogy néz rád?
-Mindenkire így néz.
-Na csak várd ki a végét! Meglátod, nekem van igazam.
Vacsora után visszavonultunk szobánkba és mivel fáradtak voltunk, hamar álomba is merültünk. Következő nap, reggeli után ismét síelni mentünk.
-Jó reggelt! Remélem kipihentétek magatokat és újult erővel neki tudtok állni gyakorolni. Délelőtt még nem megyünk fel a pályára, de délután igen.
Ugyanazokat gyakoroltuk, mint tegnap. Úgy éreztem, egyre jobban megy minden és erről meg is bizonyosodhattam, mikor Taemin megdícsért. Délben elmentünk ebédelni, aztán volt egy óra pihenő, majd újra kimentünk síelni. Taemin elmagyarázta, hogyan kell használni a felvonót. Kettesével párokba csoportosított minket, de mivel páratlanul voltunk, nekem nem jutott pár.
-Zsani te pedig velem jössz.-mondta.
-Jó.-feleltem.
Miután a kártya segítségével átjutottunk a korláton, várnunk kellett, míg odaér a felvonó.
-Mikor azt mondom, hogy most, lépj rá a szalagra. Aztán nézz hátra, hogy mikor jön az ülés és ülj rá.
-Rendben.-feleltem.
Szívem kicsit hevesebben kezdett dobogni az izgalomtól. De tudtam, hogy ha hallgatok Taeminre, akkor nem eshet bajom.
-Most.-mondta és ráléptünk a szalagra, jött az ülés és leültünk, majd Taemin a korlátot is lehajtotta.
-Nem is olyan vészes.-mondtam, mikor elindult a felvonó.
-Kiszállásnál is ugyanezt kell csinálni. Felhajtom a korlátot és amikor mondom, hogy most, akkor állj talpra és rugaszkodj el, nehogy fent akadj az ülésen. Sajnos nem lehet túl lassan, mert jön a következő ülés.-magyarázta.
-Értem.-válaszoltam.
-Amúgy tetszik a tábor?-kérdezte.
-Igen, jobb, mint gondoltam. Először kicsit féltem és nem is akartam jönni, de barátnőm rávett és nem is olyan rossz. Meg amúgy is jó alkalom arra, hogy elszakadjak egy kicsit a városomtól.
-Teljesen megértelek. Én is vágytam a családtól való távolságra. Szüleim kitalálták, hogy elköltözünk és újra iskolába kell járnom. Nekem nem nagyon tetszik az ötlet, de nem foglalkoztak vele. Elvileg egyik barátom csinálta volna ezt a dolgot, csak lebetegedett és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem hozzá, én meg elfogadtam.
-Húha hát akkor neked sem lehet könnyű. Ilyenkor jövök rá, hogy nem szabadna ennyit panaszkodnom.-ismertem be.
-Ez nem panaszkodás, minden ember életében kell ez a lázadó korszak.-jegyezte meg nevetve.
-Igazad van.
-Na figyelj, mindjárt odaérünk.-mondta és felhajtotta a korlátot.
Újra izgulni kezdtem. Taemin láthatta rajtam, így odanyújtotta kezét:
-Kapaszkodj belém!
Szót fogadtam és megszorítottam kezét.
-Most!-mondta, majd talpra álltunk és elrugaszkodtunk az üléstől.
Mivel mi voltunk az utolsók, a többiek már vártak ránk.
-Itt van mindenki?-kérdezte Taemin, közben elengedtem kezét.
-Igen.-felelték a többiek kórusban.
-Akkor most szépen lassan elindulunk lefelé. Nem kell megijedni a magasságtól, nem olyan vészes. Kis szakaszonként fogunk haladni, hogy senki se maradjon le és vesszen el. Lassan menjetek, nem kell sietni. Először megmutatom, hogyan kell, aztán szépen sorban gyertek utánam, mikor jelzek. Zsani kérlek legyél te az utolsó.-nézett rám Taemin.
Bólintottam egyet. Utolsó lévén végignéztem, ahogy a többiek össze-vissza esnek és szenvednek. Ez a látvány valahogy engem is megrémísztett. Mikor rám került a sor, lenéztem. Nem kellett volna. Még jobban beparáztam. Azán ránéztem Taeminre és eszembe jutottak szavai. Kissé lenyugodtam. Remegő lábakkal ugyan, de elindultam. Egész jól haladtam, aztán begyorsultam és megint megijedtem, jobbnak láttam elesni. Felálltam és folytattam az utat, végül megérkeztem.
-Jó volt.-nézett rám Taemin mosolyogva.
Az egész pályát ilyen lassan és esésekkel tettük meg, de a végére egész jól belejöttem és a pálya végén már nem is estem. Mikor leértünk Taemin így szólt:
-Jól van, ahhoz képest, hogy életetekben most először síeltek, ügyesek voltatok. Holnap még jobban fog menni. Most menjünk vissza a szállóba.
Hamar meg is érkeztünk. Lepakoltam a síléceket, majd elindultam szobám felé. Nem volt erőm lépcsőzni, így vártam a liftre. Taemin állt meg mellettem. Mikor megérkezett a lift, beszálltunk.
-Hányadik emelet?-kérdezte.
-Második.-feleltem elpirulva.
-Oh, az én szobám is ott van.
-Amíg nem jelentél meg az ebédlőben tegnap, addig azt hittem, hogy itt laksz Svájcban.-mondtam.
-Jó lenne itt élni. Szeretem a telet.-felelte.
-Én is szeretem.-mondtam halkan, s közben megérkeztünk.
-Akkor majd vacsoránál látjuk egymást.-köszönt el.
-Rendben, szia.-mondtam és vidáman mentem be szobámba, ahol ágyamra vetettem magamat.
~El sem hiszem, hogy ilyen rendes és jóképű egyszerre. És tuti nem véletlen, hogy vele álmodtam, valamint ennyit beszélünk egymással. Lehet, hogy ő lenne az igazi?-tűnődtem, mikor Jázmin rontott be a szobába.
-Te meg min mosolyogsz ennyire?-kérdezte.
-Csak beszélgettem Taeminnel.
-Miről?
-Elmesélte, hogy miért van itt. Hasonlítunk egymásra. Ő is szabadságra és változatosságra vágyott, valamint ő is szereti a telet.
-Remek. Még a végén tényleg összejöttök.
-Hát azt hiszem örülnék neki.-jegyeztem meg halkan.
-Ez a beszéd! Akkor lépj!-ajánlota Jázmin.
-Nem, arról szó sem lehet!-mondtam.
-Akarod, hogy beszéljek vele?
-Ne! Eszedbe ne jusson!-szóltam rá.
-Jól van na, nem kell lenyelni.-felelte nevetve.
-Ne haragudj, csak nem akarok leégni. Mi van, ha mégsem tetszem neki, csak szimplán kedves…
-Ezért kéne lépned, hogy megtudd, mit gondol rólad.
-Vacsora!-kiabálták odakint.
-Na gyere, menjünk enni!-mondtam.
Vacsora után még volt egy kis szabadidőnk. Jázmin összebarátkozott néhány sráccal és velük beszélgetett. Én nem bírtam a nagy zajt, így kimentem sétálni egyet. Még így este is gyönyörűen nézett ki a havas táj. Találtam egy padot, ahova leültem és onnan nézelődtem. Látszott az innét 10 percnyire lévő kivilágított pálya.
~Ilyenkor este se lehet rossz síelni.-gondoltam.
-Hát te hogy hogy egyedül?-hallottam meg Taemin hangját hátam mögött.
-Túl nagy volt a zaj, gondoltam kijövök egy kicsit.-feleltem.
-Szép, nem?
-De igen, gyönyörű. Éppen azon gondolkoztam, hogy este se lehet rossz síelni.
-Jó is, tegnap este is voltam.
-Sajnálom, hogy miattunk nem tudsz érvényesülni.
-Semmi gond, élvezem én így is. Nem fázol?
-Egy kicsit.-feleltem.
-Gyere, itt a kabátom.
-Jajj, nem kell! Nem akarom, hogy megfázz!
-Ne aggódj, nem fogok. Rengeteg réteg van rajtam.
-Hát köszönöm.
Mág jó egy órát beszélgettünk mindenféléről és egyre jobban megismertük egymást, de sajnos takarodót fújtak, így be kellett mennem.
-Akkor majd holnap látjuk egymást.-mondta.
-Igen.
-Jó éjt!
-Köszönöm, neked is!-búcsúztam el.
A következő napok hasonlóan teltek, mint a tegnapi. Rengeteget gyakoroltunk és egyre ügyesebb lettem. Teaminnel pedig egyre közelebb kerültünk egymáshoz és barátok lettünk. Jázmin folyton nyaggatott vele, de nem mertem lépni. Valahol mélyen reméltem, hogy majd ő megteszi. De persze azt is megértem, ha nem, mert mégiscsak oktató és elég furcsa helyzetbe kerülne, ha összejönne az egyik diákkal. Utolsó előtti nap délután ismét a pályán voltunk. Éppen lefelé haladtam, mikor egy lány a csoportból belém jött és mindketten elestünk. Valahogy a kezemre estem és egy nagy fájdalmat éreztem. Taemin rögtön odajött hozzám, mikor látta, hogy nem állok fel.
-Történt valami?
-Fáj a kezem.-nyöszörögtem.
-Hadd nézzem!
Megfogta kezemet és óvatosan lehúzta róla a kesztyűt. Óvatosan megmozgatta. Nem volt valami kellemes érzés.
-Szerencsére nem törött el, csak egy kicsit meghúzódott. Valószínűleg fel fog dagadni. Jobb lenne, ha ma már nem síelnél többet. Szólok a tanárnak, hogy foglalkozzon a kezdőkkel, én meg visszakísérlek a szállóba.-mondta.
-Köszönöm.-ez minden, amit mondani tudtam.
Egy negyed óra múlva már bent ültem Taemin szobájában, aki borogatást pakolt kezemre, majd bekötötte.
-Reméljük holnapra leapad és már síelhetsz is.
-Én is remélem, nem szeretném kihagyni az utolsó napot.-mondtam.
-Hamar elment ez a hét.-állapította meg Taemin.
-Igen. Sajnos újra jönnek az unalmas hétköznapok.
-Biztosan találsz majd valami újat és szórakoztatót.-nyugtatgatott Taemin.
-Lehet.
-Itt van egy fájdalomcsillapító, azért vedd be a biztonság kedvéért.-nyújtott felém egy fehér bogyót és egy pohár vizet.
Elvettem tőle és bevettem. Egy kis idő múlva nagyon fáradt lettem és álomba merültem. Mikor felkeltem már esteledett. Meglepődtem, mikor nem saját szobámban, hanem még mindig Taeminében voltam.
~Úristen! Én elaludtam Taemin ágyában!
Egy gyors mozdulattal felültem és körbenéztem.
-Felkeltél?-nézett rám moslyogva Taemin, aki a székben ült egy könyvet olvasva.
-I-igen. Ne haragudj, hogy itt elaludtam.-mondtam paradicsomvörös arccal.
-Semmi gond. Pont időben keltél, most lesz vacsora. Kezed jobban van már?-érdeklődött.
-Igen, köszönöm. Jobb lesz, ha visszamegyek a szobámba. A barátnőm már biztosan aggódik értem.-feleltem zavartan.
-Rendben.
-Szia! Még egyszer köszönök mindent.-mondtam, majd kimentem.
Ránéztem bekötözött kezemre és elmosolyodtam. Ezután bementem saját szobánkba.
-Hát te meg hol voltál? Már mindenhol kerestelek!-futott oda hozzám Jázmin.
-Volt egy kis balesetem és Taemin segített.-válaszoltam.
-Ohh, így már mindjárt más. Akkor nem szóltam.-mondta mindentudó vigyorral.
Lassan eljött az utolsó nap is. Szomorú és csalódott voltam, mert tudtam, hogy nem láthatom többet Taemint. A kezem szerencsére rendbe jött, így síelhettem és kiélvezhettem az utolsó pillanatokat is. Taeminnek köszönhetően rendesen megtanultam síelni is. Egész nap egymás közelében voltunk és sokszor néztünk egymásra. Szerintem ő is tudta, hogy ez az utolsó nap, de próbálta vidáman felfogni. Én úgy érzem, hogy valamiféle módon vonzódtam hozzá. De azt sajnos még most sem tudom, hogy ő is érez-e valami többet barátságnál. Elég gyorsan haladtak a nap eseményei. Vacsora után egy közös éneklős estét tartottunk a hallban. Utána még volt szabadidőnk is. Egy kicsit beszélgettem és nevetgéltem a többiekkel, de aztán megint kimentem egyet sétálni.
-Megint itt és megint egyedül?-jött oda hozzám Taemin.
-Gondoltam elbúcsúzom minden helytől.-feleltem nevetve.
-Én is sajnálom, hogy ez az utolsó nap, de nem szeretnék szomorú lenni. Bízom benne, hogy még vissza fogok jutni ide egyszer életemben. Lenne kedved eljönni velem egyet a pályára?-kérdezte.
-Persze, szívesen.-feleltem.
Pár perc múlva már ott is voltunk. Beültünk a felvonóba, ami felvitt minket a hegytetőre.
-Mit szólsz egy versenyhez?-fordult felém.
-Én meg a verseny? És ellened?-nevettem.
-Csak bízz magadban és nyerni fogsz.-kacsintott rám.
-Hát legyen.-feleltem és elindultunk.
Az út folyamán hol ő, hol én voltunk előbbre, folyton kerülgettük egymást, végül én győztem. Tudom, hogy ő sokkal ügyesebb nálam és direkt hagyott nyerni, de nem érdekelt. Örültem neki, hogy ilyen kedves velem és felvidított. Miután leértünk, lefeküdtünk a hóba, hogy pihenjünk. Egyszer csak szállingózni kezdett a hó.
-Mintha helyettem sírnának a felhők.-jegyeztem meg halkan.
-Tudod nagyon jól éreztem magamat. És tudom, hogy furcsán fog hangzani, amit most mondani fogok, de azt hiszem ez nagyobb részben neked köszönhető.-ült fel Taemin.
-Én is nagyon élveztem ezt a hetet és örülök, hogy megismerhettelek. És ha már a furcsánál tartunk, akkor én is mondok valamit. Amikor idefele jöttünk a busszal, elaludtam és volt egy álmom. Egy vörös hajú, fehér bőrű, mosolygós fiú volt benne. Pont olyan, mint te. Lehet, hogy nevetségesnek találod, de szerintem ez egy jel volt…-magyaráztam, de nem tudtam befejezni, mert Taemin fölém hajolt és ajkait enyémre tapasztotta.
Először meglepődtem és szemeim kikerekedtek, de lassan átadtam magamat az érzéseknek és lehunytam szemeimet, valamint viszonoztam az édes csókot. Egy kis idő után levegőhiány miatt szét kellett válnunk.
-Azt hiszem beléd szerettem.-mondta Taemin.
-Én is. És majd meghasad a szívem, ha belegondolok, hogy ez az utolsó nap, hogy láthatjuk egymást. Hiányozni fogsz…-mondtam, miközben én is felültem.
-Te is nekem.-mondta, majd szorosan magához ölelt.
Órákon keresztül ültünk így csendben, majd visszamentünk a szállóba. Mielőtt bementem volna szobámba, kaptam még egy forró csókot.
-Még holnap reggel látjuk egymást. És kérlek ne sírj, próbálj meg mosolyogva integetni nekem.-mondta.
-Ígérem, úgy lesz.-feleltem és bementem szobámba.
Másnap összepakoltunk, elhagytuk a szállást és buszra szálltunk. Ahogy tegnap este megígértem Taeminnek, boldogan integettem neki.
Pár nappal később újra iskolába kellett mennem. Újabb reggel. A hó megint sűrűn esik. Lassan sétálva haladok az iskola felé. Nagyot sóhajtok, megállok, majd kinyújtom kezemet és várom, hogy belehulljon egy hópihe.
~Mi is ilyenek voltunk Taeminnel. Találkoztunk és közel kerültünk egymáshoz, ahogy a hópihe és tenyerem. Jól éreztük magunkat, de az idő rövid volt és hamar el kellett válnunk egymástól. Mint ahogy ez a hópihe is csak másodpercekig bírja a meleg tenyeremet és elolvad. Sírni támadt kedvem, de megígértem Taeminnek, hogy boldog leszek. Lassan megyek tovább és már csak lépések választanak el az iskola kapujától. Sehol senki. Vagy mégis. Egy ember áll a kapu előtt. A sűrű hó miatt nem igazán látom arcát. Közelebb megyek. Az arc egyre kivehetőbb és ismerős. Vörös haj. Fehér bőr. És mosoly. Ez nem lehet! Vagy mégis?
-Taemin?-kérdezem halkan.
Az alak nem szólal meg, csak bólint egyet. Tehát tényleg ő az! Hatalmas mosoly kerekedik arcomon, szívem hevesen dobogni kezd, majd lábaim maguktól mozogni kezdenek. Futok. Szélsebesen. Taemin felé. Ő kitárja karjait. Én pedig nyakába ugrom.
-Hát te mit keresel itt?-kérdeztem hitetlenkedve.
-Mondtam, hogy költözünk. Belementem, de egy feltétellel: ha oda, ahol te vagy.-felelte.
Nem is kellett mást mondania. Ajkai ajkaimra tapadnak. Újabb csók. Még forróbb és édesebb, mint az ezelőttiek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése