-Miért nem szóltatok nekem erről előbb?-kérdeztem idegesen.
-Mert tudtuk, hogy nem egyeznél bele.-felelte apa egyhangúan.
-Mégis mire jó ez? Miért kell idejönnie egy idegennek?-kiabáltam.
-Remek lehetőség arra, hogy gyakorold az idegen nyelveket.-mondta anya.
-Így is elveszek a sok leckébe, szerintetek mikor lesz időm foglalkozni egy jött-menttel?-hisztiztem tovább.
-Ha tetszik, ha nem, már aláírtuk a papírokat, holnap érkezik a tanuló. Te pedig leszel szíves megnyugodni és kedvesen fogadni őt!-fejezte be a vitát anyu.
Dühösen vágtattam fel a lépcsőn és csaptam be szobám ajtaját magam után. Idegességemben azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy fiú lesz-e vagy lány.
~Na mindegy, úgysem szólok hozzá…-gondoltam magamban.
Elővettem a matek füzetemet, hogy gyakoroljam az egyenleteket, de nem tudtam koncentrálni, folyton a cserediákon járt az eszem. Mivel későre járt, jobbnak láttam abbahagyni a tanulást, helyette inkább a fürdőbe mentem és vettem egy nyugtató forró zuhanyt. Miután végeztem, bedőltem ágyamba. Próbáltam aludni, de nem ment. Lementem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Mikor beléptem a helyiségbe, egy sötét alakot láttam az asztalnál ülni. Mivel hirtelen ért a dolog, sikítottam egyet.
-Lányom, te meg mit csinálsz itt ilyen későn?
-A-apa?-próbáltam kivenni a körvonalát.
-Igen, én vagyok.
-Nem tudok aludni.-feleltem végül.
-Csak nem a csereprogram zavar?-érdeklődött szomorú hangon.
Nem szerettem hallani ezt a hangszínt, ilyenkor mindig megsajdul a szívem. Tudom, hogy ők csak a legjobbat akarják nekem, de valahogy sosem jön össze és mindig az lesz a vége, hogy felhúznak.
-Lány?-kérdeztem inkább válasz helyett.
-Nem.-hallatszott a rövid válasz.
-Honnan jön?
-Koreából.
-Koreából?-emeltem fel hangomat.
-Pszt!-teremtett le apu.
-Miért nem ezzel kezdtétek?-kérdeztem izgatottan.
-Nem is hagytál minket szóhoz jutni.
-I-igaz.-vakartam meg fejemet.
Egy kis beszélgetés után, visszatértem szobámba és végre álomba merültem. Álmomban egy kissé csúnyácska, telt alakú és szemüveges fiú jelent meg. Ijedten keltem fel reggel az órám csörgésére. Körbenéztem.
~Nyugi Kimi, ez csak egy álom volt.-mondtam halkan.
Kimásztam az ágyból, elhúztam a függönyt és kinéztem az ablakon. Tavaszi jó idő volt. Ezután gyorsan összeszedtem magam, majd lementem a konyhába reggelizni. Szüleim már ébren voltak.
-Jó reggelt!-köszöntem.
-Jó reggelt!-köszöntek vissza.
-Jól aludtál?-érdeklődött anya.
-Fogjuk rá.-néztem sunyin apára.
-A fiú egy óra múlva érkezik meg. Örülnénk, ha kimennél elé.-szólalt meg apu.
-Rendben.-egyeztem bele, miközben megkentem egy pirítóst mogyoróvajkrémmel.
Szüleim mosolyogva néztek rám. Jól esett látni, hogy boldogok. Reggeli után elindultam a közeli buszmegállóhoz. Hamar oda is értem, előbb is, mint kellett volna. Leültem és vártam. Órámra néztem. Már itt kellene lennie. Busz. Biztosan késik. Felálltam és sétálgatni kezdtem. Nemsoká meghallottam a busz hangját hátam mögött, így megfordultam. Szívem hevesebben kezdett el dobogni.
~Izgulok!? Miért?-kérdeztem magamtól.
A busz megállt. Hatalmas tömeg sodródott le, nem láttam egyetlen én korombeli embert sem.
~Vajon eltévedt?-tűnődtem.
Mikor eltűnt a tömeg, megláttam őt. Nálam magasabb volt és vékony. Divatosan öltözködött. Lassan közelebb mentem hozzá. Haja, valamint szemei barnák, bőre pedig világos. Rám nézett, majd rám mosolygott. Egy pillanatra megtorpantam. Irtó szexin nézett ki. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen srác fog jönni. Az álmomban megjelent kép teljes ellentéte.
-Szia, Joon vagyok! Te lennél Kimi?-zökkentett ki ábrándozásomból.
-Szia, i-igen.-dadogtam.
-Mi az?-nézett rám kérdőn.
-Se-semmi.-vágtam rá gyorsan.
~Gyerünk Kimi, szedd össze magad!-mondtam magamnak.
-Mehetünk?-kérdeztem végül.
Joon bólintott, így elindultam. Az utat végig csendben tettünk meg. Annyi kérdésem lett volna, de egy hang sem jött ki belőlem.
-Itt vagyunk.-szólaltam meg végül, mikor megérkeztünk házunk elé.
-Szép kis ház.-jegyezte meg.
-Köszönjük.-feleltem, közben beléptünk a házba.
Szüleim már vártak ránk. Joon udvariasan bemutatkozott nekik. Anya teletömte kajával, majd megmutattam neki a szobáját.
-Nyugodtan pakolj ki és érezd otthon magad.-mondtam, majd bevonultam saját szobámba tanulni.
Egy darabig hallottam a szomszéd szobában való pakolás zajait, de egy idő után annyira belemerültem a töri tanulásába, hogy nem vettem észre, mikor Joon bejött a szobámba.
-Mit tanulsz?
Ijedten fordultam hátra és Joon babaarcával találtam magam szembe.
-Törit.-válaszoltam.
A fiú nem zavartatva magát sétált körbe a helyiségben és mindent alaposan szemügyre vett. Mikor ágyamhoz ért, megtorpant. Egy mosollyal arcán nézett rám.
-M-mi az?-néztem rá felvont szemöldökkel.
-Szép szoba.-jegyezte meg.
-Köszönöm. Szeretnél még valamit?-érdeklődtem.
-Ne haragudj, nem akartalak zavarni. Gondoltam bemutatod a környéket vagy valami.
-Szívesebben tenném, minthogy a matekkal szenvedjek.-dörmögtem orrom alatt.
-Segítsek?
-T-tessék?
-Mi nem megy?-kérdezte és odajött asztalomhoz.
Én teljesen le voltam dermedve, meg sem tudtam szólalni, csak néztem mozdulatait. Mikor közel hajolt hozzám, megcsapott finom, férfias illata.
-Szóval az egyenletek.-mondta.
-I-igen.-feleltem tudtomon kívül.
Joon megfogott egy széket, odahúzta mellém, majd leült. Kedvesen magyarázni kezdte a dolgokat. Kellet egy kis idő, mire oda tudtam koncentrálni és nem finom illatára, valamint őrjítően helyes arcára.
~Úristen! Miket beszélek!? Nem! Nem helyes! Nem eshetek bele egy fiúba, akit nem is ismerek!-próbáltam meggyőzni magam, de nem ment.
Mikor végeztünk a matekkal, hátradőlt a széken és nyújtózkodott egyet. Ahogy kezeit a levegőbe emelte, pólója felcsúszott és kikandikáltak kockái. Szemeim akaratlanul odatapadtak és elpirultam a látványtól.
-Tetszik?-nézett rám, majd elmosolyodott.
-Tessék?-csináltam úgy, mintha nem tudnám, miről beszél.
-Most, hogy végeztünk a tanulással, hajlandó vagy sétálni velem egyet?-kérdezte.
Csak úgy zakatolt az agyam, hogy találjak valami kifogást, miért nem lehet, de nem jutott eszembe semmi. Mivel nem mondtam semmit, beleegyezésnek vette, megragadta csuklómat és maga után húzott.
-Várj!-szóltam rá.
Ijedten nézett rám, mintha csalódást láttam volna szemeiben. Nem tudom, mi ütött belém, de megsajnáltam. Úgy nézett ki, mint egy gazdátlan kiskutya, aki egy szeretetre vágyik.
-Szólok a szüleimnek, hogy elmegyünk.-mondtam végül.
Arcáról eltűnt az aggodalom és egy mosoly váltotta fel. Miután beszéltem szüleimmel, elindultunk. Megmutattam neki mindent, hogy mit merre talál, amire kíváncsi volt.
-Van még valami, ami érdekelne?-érdeklődtem.
-A kedvenc helyed.
-Hogy mi?
-Az a hely, ahol szívesen töltöd az idődet.
-Nincs ilyen.-hazudtam.
Pár percig csendben fürkészte arcomat, majd megszólalt:
-Rendben, akkor hazamehetünk.
Mire hazaértünk, arra beesteledett. Otthon már várt ránk a vacsora. Szüleim rengeteg kérdéssel bombázták Joont, de ő szívesen felelt mindenre.
-És barátnőd van?-hangzott el a következő kérdés.
-Nincs.-jött a tömör válasz.
~Az meg hogy lehet, hogy egy ilyen helyes srácnak nincs barátnője?-tűnődtem magamban.
Vacsora után felmentünk az emeletre, mindketten saját szobánkba, majd egy kis idő múlva a elmentem fürdeni. Most nem ülhettem órákig a kádban, hiszen Joonnak is helyet kell adnom. Hogy minél előbb átadhassam neki a helyet, magamra tekertem a törülközőmet. Alig léptem ki az ajtón, máris szemben találtam magam vele. Szemei rögtön rám tapadtak, majd szép lassan végigmért. Teljesen zavarba jöttem, lábaim a földbe gyökereztek. Ő nyelt egy nagyot, majd elindult felém. Akaratlanul hátrálni kezdtem, míg nem az ajtónak ütköztem. Alig egy-két centire állt meg tőlem.
-Ezt nem kéne többször csinálnod, hacsak nem akarod, hogy rád vessem magam.-súgta fülembe, majd kikerült és eltűnt a fürdőben.
Én totál kővé dermedtem, fel sem tudtam fogni, amit mondott. Csak percek múlva, remegő lábakkal mentem be szobámba, melynek ajtaját kulcsra zártam.
~Perverz!-mondtam magamban mérgesen, de valahol mélyen legbelül boldog voltam, hiszen ő az első fiú az életemben, aki ilyet mondott.
Gyorsan felvettem pizsomámat, majd bebújtam ágyamba. Szokásomhoz híven elővettem naplómat és írtam bele. A szomszéd szobából először egy gitár hangját, majd éneklést hallottam. Csendben kilopakodtam és bekukucskáltam Joon szobájába. A fiú ágya szélén ült, kezében egy gitárral és énekelt. Gyönyörű hangja volt. Egész testem libabőrös lett.
~Te jó ég! Mit művelek? Kukkolom egy srácot, aki az agyamra megy, de mégis olyan cuki és helyes… Nem vagyok normális!-teremtettem le magamat, majd elindultam visszafelé saját szobámba.
Ám a parketta csikordult egyet talpam alatt. Csend lett. Joon abbahagyta az éneklést. Másodpercek múlva már a hátam mögött állt.
-Hallgatóztál?-kérdezte.
-N-nem.-tiltakoztam.
-Nyugodtan bejöhettél volna.-mondta nyugodt hangon.
Mivel ciki volt a helyzet, vissza kellett vágnom.
-Nem tartózkodom perverzekkel egy légtérben.-mondtam gondolkodás nélkül.
-Perverz?-nevetett.
-Igen.
Abbahagyta a nevetést, arca komoly lett és mélyen szemembe nézett. Lassan elindult felém. Elég ijesztő volt. Jobbnak láttam elmenekülni, de nem tudtam, mert megfogta karomat. Egy mozdulattal berántott szobájába és becsukta ajtaját. Ezután elkezdett hátrafelé tolni, egészen addig, amíg az ágynak nem ütköztünk. Ledöntött az ágyra, majd fölém mászott. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.
~Sikítanom kéne? Vagy üssem meg?
Kéne, de nem megy. Testem teljesen ellentmond minden gondolatomnak. Félek, de egyben élvezem is a helyzetet. Amíg így gondolkoztam, Joon teljesen közel hajolt hozzám. Arca alig fél milliméterre volt enyémtől. Zavaromban becsuktam szemeimet. Vártam, hogy történjen valami. Az ágy hirtelen rezegni kezdett. Kinyitottam szemeimet és láttam, ahogy Joon leszáll az ágyról. Értetlenül pislogtam.
-Ha perverz lennék, most bajban lennél.-jegyezte meg.
Felültem az ágyon, majd így szóltam:
-Bocsánat.
Nem mondott semmit, kezébe vette gitárját, majd leült mellém az ágyra és újra zenélni kezdett. Nem tudtam betelni gyönyörű hangjával. Olyan nyugtató volt, hogy behunytam szemeimet és úgy hallgattam tovább. Éreztem, hogy a fáradtság elnehezíti szemeimet. Ez volt az utolsó, amire emlékeztem.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy a napfény erősen arcomba világít az ablakon keresztül. Nyújtózkodva ültem fel az ágyban. Egy ágyban, mely nem az enyém. Azon nyomban körbenéztem. Megláttam Joont, aki a fotelban ülve aludt. Csendesen felálltam, majd közelebb mentem hozzá.
~Milyen aranyosan alszik.-állapítottam meg magamban.
A fiú hirtelen mocorogni kezdett, majd kinyíltak szemei.
-N-ne haragudj. Én…én csak…-dadogtam össze-vissza.
-Semmi gond. Elaludtál és nem volt szívem felkelteni téged.-mosolygott.
-A-akkor én most megyek.-mutattam az ajtó felé, majd kisurrantam.
~Anyám, de gáz! Tutira leírtam magam nála!-gondoltam.
Már egy hónapja, hogy Joon itt lakik nálunk. Egyre több időt töltöttünk egymással és egy csomó dolgot megtudtam róla. Igaz, néha beszólogat, de ennek ellenére nagyon kedves srác. Azt hiszem visszavonhatatlanul beleszerettem. Azonban ezt titokban akartam tartani. Semmi értelme nem lenne elmondani neki, hiszen egy kis idő múlva visszatér hazájába és az a távolság legyőzhetetlen lenne. Éppen a konyhában ültem, valamint reggelimet fogyasztottam. Anya idegesen lépett be az ajtón.
-Beszélnünk kell!-mondta szigorú hangon.
-Mi az? Történt valami?
-Én is ezt szeretném kérdezni. Tudod sokat változtál az elmúlt egy hónap alatt.
-Változtam? Mégis miben?
-Nem mondasz el nekünk semmit. Folyton Jonnal csavarogsz, az érettségire sem készülsz.
-Az elején az volt a bajotok, hogy nem akartam ezt az egészet. Most végre összebarátkoztam vele, most ez a baj. Remek. Megmondanád, hogy akkor most mégis mit csináljak?-kiabáltam, majd lecsaptam kanalamat az asztalra és felfutottam szobámba.
Elegem volt mindenből. Sosem tudok megfelelni szüleimnek, bármit csinálok, az rossz. Fájt. Könnyeim akaratlanul folyni kezdtek. Már csak homályosan láttam a lépcsőfokokat. Aztán egy fehér folt tűnt fel a semmiből. Nem tudtam lefékezni, így nekiütköztem.
-Te sírsz?-szólalt meg az akadály.
~Joon…már csak ez hiányzott, hogy sírni lásson…
Válasz nélkül kikerültem és berohantam szobámba. Halk kopogás ajtómon. Nem szólok. Újabb kopogás. Megint nem válaszolok.
-Kimi!?-hallotszódott be kedves hangja.
A sírás annyira elhatalmasodott rajtam, hogy nem tudtam megszólalni.
- Mi történt? Akarsz beszélni róla?-érdeklődött.
~Nem akarom, hogy így lásson… De jól esne egy kis vigasz. Most mit tegyek?-tanakodtam magamban.
Mivel még mindig nem mutattam magamról életjelet, hallottam, ahogy elindul lefelé. Nem tudom, miért, de rögtön felpattantam, kinyitottam ajtómat, utána futottam és megöleltem hátulról.
-Kérlek ne menj el!-mondtam még mindig zokogva.
Nem tudom, hogy a meglepődöttségtől-e vagy megnyugtatás képpen, de percekig nem mozdult és nem szólalt meg, csak némán álltunk a lépcső tetején. Miután kicsit megnyugodtam, elhúzódott tőlem.
-Mit szólnál egy sétához?-kérdezte.
Lehajtott fejjel bólintottam. Lement a lépcsőn, én pedig követtem. Felvettük cipőnket és kiléptünk a házból. Joon ment elől, én pedig pár centire mögötte még mindig lehajtott fejjel. Nem is tudtam, hogy merre megyünk. Hosszú idő után megálltunk. Körbenéztem, az erdő szélénél álltunk.
-Itt csend van és nyugalom.-jegyezte meg.
Most én indultam meg és csak mentem előre, be az erdő sűrűjébe. Joon nem állított meg, követett, mint én őt az előbb. Lassan odaértünk a kedvenc helyemhez, egy nagy és öreg fához.
-Hazudtam.-szólaltam meg halkan.
-Tudom.-felelte.
-Haragszol?-kérdeztem.
-Nem, helyesen cselekedtél. Akkor még nem ismertük egymást. De most megmutattad nekem és ez az, ami számít.-válaszolta.
-Köszönöm.-mondtam és könnyeim újra eleredtek.
-Ne sírj!-lépett hozzám közelebb.
-Fáj.
-Tudom, hogy nehéz, de ne add fel! Előbb-utóbb rendbe jön minden.-nyugtatgatott.
-Mikor?
-Ne légy türelmetlen, eljön az ideje.
-És mi van, ha nem?
-Az nem lehet. Te jó vagy és nem ezt érdemled.
-Remélem igazad van.
-Gyere ide.-tárta ki karjait.
Gondolkozás nélkül odaléptem hozzá és hagytam, hogy átöleljen. Jól esett. Végre biztonságot, meleget, törődést és szeretetet éreztem.
-Üljünk le.-ajánlotta.
Hallgattam rá. Csend volt, csak a madarak csicsergését lehetett hallani. Félénken Joonra néztem. Gyönyörűen nézett ki, mint mindig.
-Mi az?-kérdezte.
-Csak nézlek.-feleltem.
-Miért?
-Hogy örökre emlékezzem arcodra.
-Miért szeretnél rám emlékezni örökre?
-Rengeteg mindent köszönhetek neked. Fogalmam sincs, hogyan háláljam meg.
-Ne butáskodj, erre semmi szükség sincs. Örülök, hogy segíthettem.
-Tudod a barátnőmön kívül senki sem volt ilyen jó hozzám már hosszú idők óta.-vallottam be.
-Őszintén szólva nekem is régen volt részem ilyen remek társaságban, mint te.
-Most biztosan viccelsz.
-A lehető legkomolyabban mondom.
Éreztem, hogy arcom elpirul, így lehajtottam fejemet.
-Kérlek ne!-mondta, majd óvatosan felemelte arcomat államnál fogva.
Értetlenül néztem rá.
-Szeretném látni arcodat, hogy tudjam, milyen érzéseket váltok ki belőled.
-A-azt hiszem…-kezdtem bele mondanivalómba, de ujját számra helyezte.
-Pszt! Nem kell mondanod semmit, szemeid mindent elárulnak. Én is ugyanígy érzek irántad.-mondta, majd egyre közelebb hajolt hozzám.
Szívem oltári sebesen kezdett el verni, egész testem remegni kezdett. Tudtam, hogy mire készül. Féltem és izgultam is. De ezeknél az érzéseknél még nagyobb volt a vágyam. Akartam a csókját. S meg is kaptam. Édes volt és gyengéd. Pont olyan, amilyennek elképzeltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése