Harc Dongho kegyeiért(SooHoonHo oneshot)

Harc Dongho kegyeiért

Soohyun szemszöge

-Hé emberek, mindenki jöjjön be a nappaliba, valami fontosat kell mondanom nektek!-kiabáltam a többieknek, akik a lakáson belül szétszórtan helyezkedtek el.
Beletelt egy 5 percbe, mire mindenki becammogott a nappaliba. Eli és Kevin természetesen együtt érkeztek és rögtön le is ültek egymás mellé a kanapéra. Dongho alapból a kanapén ült, mert szokása szerint tévét nézett és tömte magába a chipset. Hoon előtte kuporgott a földön és minden egyes mozdulatát tátott szájjal bámulta. Kiseop a fürdőből lépett ki, biztos megint selfcamokat csinált vagy magát leste a tükörben. AJ a szobájából jött elő, fogadni mernék, hogy megint valami egyetemes könyvet olvasott.
-Nah végre itt van mindenki. Most hívott a manager, hogy a héten egy iskolába kell mennünk és sportos témájú fotózáson kell részt vennünk. Holnap reggel korán indulunk, ezért ma mindenki feküdjön le korán, mert nem szeretnék holnap mindenkit órákig keltegetni. Dongho ez különösen neked szól!-fordultam a kis maknae felé.
-Most mér csak nekem szólsz? Mások is éjfélig fent vannak és gépeznek.-mondta aranyos, nyivákolós hangján.
-De ők fel tudnak kelni reggel, de te nem.-válaszoltam neki mosolyogva.
-Nem tehet róla, hogy jó alvó.-szólt közbe Hoon.
-Ezt nem is mondtam-néztem rá Hoonra felemelt szemöldökkel.
Miért szólt közbe már megint? Feltűnt, hogy az utóbbi napokban igen csak védelmezi Donghot és mindig ott van, ahol ő. És úgy látom a kis babámnak sincs ellenére. Tennem kell valamit, nehogy elveszítsem. Ugyanis szeretem őt. Igen tudom, ez elég meghökkentő, de így van, meleg vagyok és szeretem a kis maknaenkat. Ez az én egyik nagy titkom...na jó AJ tud róla, de bízom benne, hogy nem mondja el senkinek. Jaseop nagyon rendes és megbízható ember, nagyon közel állunk egymáshoz, ő a legjobb barátom a tagok közül.
-Hahó! Soohyun!?-rázott meg Kiseop. Van még valami mondandód vagy visszatérhetek a fürdőbe?-kérdezte tőlem.
-Ööö, nem, más nincs. Köszönöm, hogy meghallgattatok! Most mehettek pihenni, majd szólok, ha kész az ebéd.-mondtam a többiek felé fordulva, akik rögtön el is vonultak. Csak Dongho maradt ott a kanapén, tekintetét a tévére szegezve. Nem akarsz nekem segíteni elkészíteni az ebédet?-tettem fel neki a kérdést.
-É-én?? Hyung, biztos vagy benne?-kérdezte tőlem meglepődötten.
-Hát ha jól látok, akkor rajtunk kívül nincsen senki a szobában, szóval igen, te.-válaszoltam nevetve.
-De hát én nem tudok főzni...-mondta fejét lehajtva.
-Tudom, nincsen semmi baj. Nem is azt mondtam, hgy neked kell főzni, csak segíteni. Répát pucolni biztosan tudsz.-mondtam neki nyugtatásképpen.
-Hát jó, megpróbálhatok segíteni.-mondta pár perc gondolkodás után, majd kikapcsolta a tévét, felállt a kanapéról és elindultunk a konyha felé.
-Először megmutatom, hogyan kell csinálni, aztán te is megpróbálod. Rendben?-néztem rá mosolyogva, majd elővettem a  répákat és a hámozót. Dongho csak némán bólintott. Leültünk az asztalhoz, megmutattam neki, mit kell tennie, majd átadtam neki a hámozót. Menni fog?-kérdeztem.
-Igen.-válszolta.
Én nekiálltam a többi teendőnek, éppen a húst mostam, mikor meghallottam, hogy Dongho felkiált. Nem törődve semmivel, a húst csak úgy eldobtam és odasiettem az asztalhoz, hogy megnézzem mi történt.
-Auu! Az ujjam!-sikított fel a kis maknae és elkezdte rázni az ujját.
-Mi tötént?-robogott be a konyhába Hoon.
-Elvágtam az ujjamat.-mondta sírva Dongho.
-De hát hogyan? Mit csináltál?-kérdezte aggódva Hoon.
-Soohyun megkért, hogy segítsek neki megpucolni a répát és én igent mondtam. De amilyen ügyetlen vagyok a második répánál elvágtam az ujjam-mondta még mindig zokogva a maknae.
-Hogy mi? Megkérted, hogy hámozza meg a répát? Normális vagy? Nagyon jól tudod, hogy nem tud főzni! Hogy tehetted ezt?-förmedt rá Hoon a leaderre.
-Megmutattam neki, hogyan kell. Nem gondoltam volna,hogy baja esik. Nagyon sajnálom!-mondtam kétségbeesetten, majd elindultam Dongho felé, de Hoon közénk állt.
-Hagyd, majd én ellátom a sebét. Te csináld tovább az ebédet a többieknek!-mondta, miközben mérgesen rám nézett.
-Rendben.-válaszoltam, bár legszívesebben félrelöktem volna Hoont, hiszen az én hibám, hogy megsérült a babám és jóvá akartam tenni, segíteni akartam neki.

Hoon szemszöge

-Gyere, menjünk a nappaliba! Ülj le a kanapéra, én addig behozom az elsősegély dobozt!-mondtam Donghonak, majd siettem is a fürdőbe. Mikor visszaértem a nappaliba, a kis maknae szófogadóan ült a kanapén, még mindig az ujját szorongatva. Odaléptem hozzá, majd így szóltam: Először lefertőtlenítem, az egy kicsit csípni fog, aztán gyorsan leragasztom! Tartsd ide az ujjadat!
-Jó-mondta halkan, majd félénken felém nyújtotta az ujját.
-Csukd be a szemed és fordulj el! Ígérem sietni fogok!-megsimogattam a feje búbját, így próbálva megnyugtatni, majd fogtam a  fertőtlenítőt és ráöntöttem az ujjára. Abban a pillanatban összeugrott és felsikított a kis maknae, de az ujját nem húzta el, így gyorsan ráraktam a ragtapaszt. Készen is vagyunk!-mondtam, majd felnéztem rá. Arcán még mindig láttam a fájdalom okozta fintort, de az szép lassan kezdett elmúlni és egy mosoly váltotta fel.
-Köszönöm Hyung!-mondta, majd átölelt.
Az ölelése kicsit meglepetésként ért, bár tudom, hogy szereti a testkontaktust, hiszen ő a legfiatalabb a tagok közül.
-Szívesen! Többet nekem aztán be se lépj a konyhába, csak akkor, ha kész a kaja! Megígéred?-kérdeztem.
-Meg!-felelte mosolyogva.
-Akkor ujjat rá!-nyújtottam felé a kisujjamat, ahogy ígéretet szokás tenni.
-Ujjat rá!-mondta ő is, majd átkulcsolta a saját ujját az enyémmel.
Hihetetlen de ez a kis érintés is remek érzést keltett bennem, na meg az a mosoly a pufi arcán. Szeretem látni, mikor boldog és igyekszem azzá is tenni. Amikor csak tudok, mindig a közelében vagyok és vigyázok rá. Úgy érzem ezt ő is észrevette és örül is neki, hogy van valaki, akire minden percben számíthat.

Dongho szemszöge

Szerencsére az ebéd hamarosan kész lett és mindannyian asztalhoz ültünk. Már ideje volt, mert nagyon éhes voltam és a kis balesetem után különösen jól jött egy kis vigasz. Persze Hoon vigasza is nagyon jól esett, rendes tőle, hogy így törődik velem. Amúgy Soohyunra sem vagyok mérges, nem az ő hibája, hogy ügyetlen vagyok. Ezt majd később meg is mondom neki, nehogy lelkiismeret-fordulása legyen. Gyorsan belapátoltuk a finom ebédet, amit Leadershi készített nekünk, majd mindenki elment kiélvezni a maradék szabadidőt a holnapi fotózás előtt. A mosogatásban én lennék a soros, de a sérülésem miatt nem tudom megcsinálni, így meg kell kérnem valakit, hogy cseréljen velem.
-Leadershi!-szólítottam meg Soohyunt elnyújtott hangon. Nem mosogatnál el helyettem ma, mert nem akarom, hogy leázzon a ragtapasz. Ígérem legközelebb, mikor neked kell, akkor majd én megcsinálom.
-Persze, szívesen! Elvégre az én hibám, hogy ez történt.-mondta szomorúan, majd az ujjamra nézett.
-Jajj Hyung, ne gyötörd magad ezen! Nem a te hibád! Te csak megkértél, hogy segítsek. Arról igazán nem tehetsz, hogy béna vagyok! És köszönöm!-mondtam neki vigasztalásképpen, majd megöleltem.
Hoon pont abban a pillanatban lépett be, mikor átöleltem Soohyunt. Rosszallóan nézett ránk, majd így szólt:
-Jobban van az ujjad?
-Igen, köszönöm.-mondtam neki mosolyogva. Gyere menjünk játsszani!-léptem oda hozzá, megfogtam a kezét, majd berángattam a szobámba, mielőtt megint veszekednének Soohyunnal. Azt hiszik, hogy nem vettem észre, hogy miattam veszekednek egyfolytában. Lassan kezd az agyamra menni! Nem tudom mit csináljak. Mivel én vagyok a maknae mindketten sokat törődnek velem és ezért hálás is vagyok. Soohyun a leader, ezért nagyon tisztelem, mindig szót fogadok neki és próbálok segíteni is, hogy ne mindent egyedül kelljen csinálnia. El tudom képzelni milyen nehéz lehet neki mind a hatunkra és még saját magára is figyelni. Hoon pedig...ő más tészta. A tagok közül ő áll hozzám a legközelebb, mindig a közelemben van, vigyáz rám és tudom, hogy megbízhatok benne. Szeretem...kicsit jobban is, mint kellene...
A nap többi része eseménytelenül telt el, hamar ágyba bújt mindenki, hogy holnap frissek legyünk. Minden fotózáson nagyon oda kell koncentrálni, de úgy hiszem ez most menni fog nekem, hiszen a téma az iskola és ez hozzám áll a legközelebb mindannyiunk közül.

Hoon szemszöge

-Ébresztő mindenki! Kész a reggeli! Gyorsan egyetek és készülődjetek, mert mindjárt indulnunk kell!-kiabálta Soohyun olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudta. Muszáj volt, különben senki sem kelt volna fel.
Kivételes esetek egyike, mikor mindenki időben kimászott az ágyból, megette a reggelijét és viszonylag hamar összekészülődött, így időben el tudtunk indulni a sminkesekhez és nem késtünk el. Az autóban szokás szerint Eli és Kevin ültek leghátul ketten, előttük Kiseop és AJ, majd Donghom és én, végül pedig Soohyun, leader létére elől, a vezető mellett. Körülbelül egy órát töltöttünk a szépségszalonban, mire mindannyiunkkal végeztek, majd újra kocsiba szálltunk és elvittek minket a fotózás helyszínére, egy iskolába. Láttam Dongho arcán, hogy boldog. Biztos voltam benne, hogy tetszik neki a téma, de azért megkérdeztem:
-Na mi van, ennyire tetszik a téma, hogy egész úton mosolyogsz?
-Igen. Úgy gondolom, hogy jól fogok teljesíteni ma, hiszen a korom miatt közel áll hozzám az iskola. De ti is jól fogjátok érezni magatokat.-mondta büszkén.
-Ezt meg honnan veszed?-kérdeztem kínáncsian.
-Biztosan jól fog esni, mikor visszaemlékeztek az iskolás éveitekre.-mondta okoskodva.
-Igazad van.-válaszoltam elmosolyodva.
Az út többi részén nem beszéltünk, inkább kifele nézegettünk az ablakon, az út vége felé a kis maknae meg már nem is bírt magával. Nem tudott egy helyben megülni, össze-vissza mozgolódott, így örültem,mikor megérkeztünk. Dongho rögtön kinyitotta a kocsi ajtaját és már ki is szállt. Én szorosan mentem utána és nem vettem észre, hogy hirtelen megállt előttem megkötni a cipőfűzőjét, így nekimentem. Mivel le volt hajolva a feneke ütközött neki az én férfiasságomnak. Nem is kell mondanom, egy részem mennyire meglepődtem, de a másik részem nagyon is élvezte a helyzetet. Egész testem belebizsergett az érintésébe és férfiasságom lassan kezdett megmerevedni. Mielőtt Dongho észrevehette volna, gyorsan hátrébb léptem és így szóltam:
-Ööö..ne haragudj! Nem akartam beléd menni, csak nem vettelek észre!
-Se-semmi gond!-válaszolta dadogva, majd megszaporázta lépéseit és elsietett.
Jól hallottam, hogy dadogott? Ő is zavarban lenne? Vagy észrevette, hogy...? Na neee! Az nem lehet! Istenem de ciki!
-Valami baj van, Hoon?-hallottam meg Soohyun hangját a hátam mögött.
-Nem, dehogyis! Nincs semmi baj.-válaszoltam a tőlem telhető legnyugodtabb hangon.
-Akkor miért álldogálsz még mindig itt?-kérdezte egyik szemöldökét felemelve.
-Megyek már, csak körbenéztem.-mondtam, majd elindultam a többiek után. Szerencse, hogy nem vette észre a történteket. Nem volt semmi kedvem megint veszekedni vele. Őszintén szólva nem szeretem ezt a távolságot és ellentétet kettőnk között, hiszen Soohyun nagyon rendes ember és tisztelem is, mint vezetőnket, de Donghot akkor is meg kell védenem tőle!

Dongho szemszöge

Remélem nem voltam nagyon feltűnő az előbb, de úristen, nem bírtam Hoon szemébe nézni azok után, ami történt. Azt gondoltam az lesz a legjobb, ha ott hagyom.. De lehet úgy kellett volna tennem, mintha semmi sem történt volna. Remélem nem bántottam meg! Na mindegy, most a fotózásra kell koncentrálnom. A sztájlisztok meghozták a ruháinkat, kaptunk egy termet, ahol átöltözhetünk. Remek, egy termet.. Ez sosem okozott nekem gondot, hiszen volt már erre példa és mindannyian fiúk vagyunk, így nem vagyunk szégyenlősek egymás előtt. Otthon fürdeni is szoktunk együtt. De most a történtek után nem tudok semmire sem gondolni, csak Hoon merevedő férfiasságára! Tudom, teljesen őrült vagyok... de folyton azt a késztetést érzem, hogy nézzek oda. Pedig nem akarok! Na jó, de akarok, de nem lehet! Nem bukhatok le! Nem derülhet ki, hogy szeretem Hoont és hogy meleg vagyok. Mi van, ha ő nem érez úgyanúgy irántam? Akkor mindent tönkretennék...és azt nem akarom! Nem akarom elveszíteni őt!
-Dongho miért nem öltözöl? Nem tetszik a ruha?-jött oda hozzám Soohyun.
-De tetszik, nincs vele semmi bajom. Már öltözök is.-mondtam hadarva és elkezdtem leszedni magamról a rajtam lévő ruhadarabokat. Eldöntöttem, hogy gyors leszek és egy szempillantást sem vetek Hoon irányába. Mikor készen lettünk mindannyian, elkezdődött a fotózás. Először csoportképeket csinálnak rólunk, majd utána lesz az egyéni, amikor mindenki kap valamilyen sportszert. Legalább 100 képet készítettek rólunk, ha nem többet. Folyamatosan cserélgettük a helyünket és a pózokat, így volt olyan, amikor Hoon közelébe kerültem és átkarolt. Olyankor mindig zavarban voltam, de igyekeztem a lehető legjobbat kihozni magamból. Miután végeztünk a csoportos képekkel elkezdődött az egyéni fotózkodás. Először egy teniszütőt kaptam sportfelszerelésként, de Soohyun odajött hozzám, hogy cseréljek vele, én belementem, így végül egy görkorcsolya lett az enyém. Mikor rám került a sor, azt a feladatot kaptam, hogy helyben pózoljak, majd később már gurulnom is kellett. Egészen jól ment mindaddig, míg egyszer egy kavics beakadt a kori kerekei közé és egy nagy bummal hasra vágódtam.
-Auu!-sikítottam fel, mire a tagok mind körém gyűltek. Legelőször Soohyun futott oda hozzám:
-Úristen Dongho! Jól vagy? Nem esett bajod?-kérdezte aggódva.
-Egy kicsit fáj a bokám, de nem vészes.-mondtam, majd megpróbáltam felállni, de abban a pillanatban egy hatalmas fájdalom nyilalt a lábamba és visszaestem a földre.
-Jézusom Dongho! Mi történt?-kérdezte kikerekedett szemekkel Hoonci.
-Nem tudok lábra állni! Azt hiszem súlyosabb a sérülésem, mint gondoltam.-mondtam egy fintorral az arcomon.
-Maradj nyugton, ne mozdulj! Mindjárt jön az orvos és megnézi, mi a baja!-mondta Hoon, majd magához húzott és nekidöntötte a hátamat az ölének.
Közben megérkezett az orvos, levette a lábamról a görkorcsolyát, majd megvizsgálta a lábamat és így szólt:
-Sajnos kiment a bokája. Két hétig pihennie kell, nem szabad lábra állnia.
-Ho-hogyan?-kérdeztem hitetlenkedve.
-Jól hallotta uram.-mondta az orvos komoly arccal.
-De-de akkor mi lesz a fotózással?-akadtam ki és a szemeim megteltek könnyel.
-El kell halasztaniuk, így nem folytathatja tovább.-felelte az orvos.
-Az nem lehet! Biztos be tudom fejezni valahogy! Nem hagyhatlak cserben titeket! Nem akarom, hogy miattam csússzunk a visszatéréssel! A fanok biztos mérgesek lesznek...-mondtam most már sírva.
-Nyugi Dongho! Nincsen semmi baj! Majd később befejezzük a fotózást. Nem a te hibád! A rajongóink meg biztosan meg fogják érteni, ha megtudják a hírt, hogy megsérültél!-próbált megvigasztalni Hoonci.
Soohyun, aki eddig meg sem bírt szólalni, csak ott állt ledermedve mellettünk, hirtelen leroskadt a földre és szomorú hangon így szólt:
-Már megint mit tettem? Minden az én hibám! Ha nem kérlek meg, hogy cserélj velem sportszert, akkor nem történik meg ez az egész!
-Hogy mi? Megkérted, hogy cseréljen veled? Úgy, hogy senki sem tudott róla?-fordult Soohyun felé Hoon.
-Igen, nagyon sajnálom! Ígérem jóvá teszem! Dongho engedd meg, hadd segítsek! Felveszlek az ölembe és beteszlek az autóba, meg majd otthon is gondodat viselem.-mondta a leader lehajtott fejjel, majd felém nyúlt, hogy felemeljen.
-Hagyd, majd inkább én, mielőtt még több kárt okozol benne!-mondta Hoon szemrehányóan, majd hirtelen az ölébe kapott és elindult velem az autó irányába.

Soohyun szemszöge

Miután Hoon felemelte Donghot a földről és ő hagyta neki, abban a pillanatban tudtam, hogy számomra mindennek vége. Látszik rajtuk, hogy szeretik egymást. Nekem semmi esélyem sincs...nem mintha lett volna valaha is. Mindig csak bajba sodortam szegény maknaet, nem csoda, hogy végül Hoont választotta. Szomorú vagyok, de túl fogom élni.. A lényeg az, hogy Dongho boldog, és nekem ez mindennél fontosabb. Azt hogy velem mi lesz, még nem tudom, de igyekszem elfelejteni őt és keresni valaki mást, aki viszonozza érzéseimet. Gondolataimból AJ rázott ki, mikor megveregette vállamat, lehajolt és felhúzott a földről. Lehet, hogy ő lesz az a bizonyos társ? Hát persze! Végig itt volt az orrom előtt, csak nem vettem észre, annyira futottam Dongho után. Lehet, hogy nem is szerettem annyira, mint gondolom, csak élveztem, hogy Hoont zavarja a közelségem a kis maknaeval. Na mindegy, kár ezen rágódnom... Itt az ideje új életet kezdeni!

Dongho szemszöge

Alig tudtam felfogni a történteket, meg sem tudtam szólalni, de tudtam, hogy biztonságban leszek Hoon karjai közt. Félénken és zavartan, de megkapaszkodtan a nyakában és közelebb húztam magamat hozzá, hogy könnyebben elbírjon. A szívem hevesen vert és alig tudtam fékezni az arcomon eluralkodó mosolyt. Úgy éreztem magam, mint egy menyasszony, akit a férje boldogan tart kezeiben. Ez a pillanat örökre bevésődött az emlékeimbe.
-Köszönöm, Hyung!-csak ennyit tudtam kinyögni pár perc után, mire észhez tértem.
-Szívesen! Tudod, hogy nagyon aggódom érted és biztonságban akarlak tudni. Többet sosem hagylak egyedül, még egy percre sem, főleg nem Soohyun közelében.-mondta, majd betett az autóba, beszállt mellém és elindultunk hazafelé.
Teljesen kimerültem a történtek után, és a fájdalomcsillapító is álomba nyomott, így a hazafelé vezető utat végig aludtam. Csak annyit tudok, hogy Hoon elfektetett, a fejemet lábára helyezte és simogatott, így próbálva megnyugtatni. Mikor felkeltem már a lakásban feküdtem egy szobában. De nem az én szobámban...! Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyban és körbenéztem, hogy hol vagyok. Mikor megláttam Hoont az ágy mellett, megnyugodtam és rájöttem, hogy ez az ő szobája.
-Jobban vagy?-kérdezte, közben lerakta a könyvet, amit olvasott és oda ült mellém az ágya szélére.
-Igen.-válaszoltam, majd nekidőltem a falnak.
-Hozzak valamit?-tette fel a következő kérdést.
-Nem kell, köszönöm! Elég, ha te itt vagy.-mondtam elpirult arccal.
-Tényleg? Örülök, hogy ezt hallom.-mondta mosolyogva.

Hoon szemszöge

Jajj de aranyos, hogy ilyet mond! Hát mindjárt rávetem magam! Azt hiszem itt az alkalom, hogy bevalljak neki mindent! Jobb ha előbb elmondok neki mindent, mielőtt Soohyun tenné meg. Úgysem tudnám örökre mgamban tartani az érzésimet...
-Dongho!-szólítottam meg, majd közelebb csúsztam hozzá az ágyon.
-I-igen?-kérdezte tőlem félénken.
-El kell mondanom valamit!-kezdtem bele, de nem tudtam folytatni, mert a kis maknae belevágott a szavaimba:
-Tudom Hyung, én is!
-Te-tessék? Mit te is?-kérdeztem zavartan, hiszen nem egészen tudtam,hogy miről beszél. Vagy tudja, hogy mit akarok mondani? Honnan? Az nem lehet!
-Szeretlek!-jelentette ki.
És mégis tudja... Azt mondta, hogy szeret! Te jó ég, ezt nem hiszem el! Mindjárt kiugrom a bőrömből! Biztosan csak álmodom!
-Ho-hogyan? Mit mondtál?-kérdeztem hitetlenkedve.
-Azt mondtam, hogy én is szeretlek! Tudom, hogy te is így érzel irántam. Eleinte azt hittem, hogy csak én gondolom rosszul, de aztán mindig ott voltál ahol én, állandóan megvédtél mindentől, mindig segítettél rajtam, ha bajban voltam. Meg aztán az érintéseid...azok segítettek igazán rájönni, hogy te is többet érzel irántam, nem csak simán törődsz velem, mint egy barát. Először az ígérettevésénél vettem észre, hogy te is beleborzongtál az érintésbe, nem csak én. Aztán a konyhában, mikor megöleltem Soohyunt és te megláttál minket..láttam a fájdalmat és a féltékenységet az arcodon. Ott van még az autóból való kiszállást követő események, mikor belém ütköztél és...te is tudod, hogy miről beszélek. Na nekem az egy olyan pillanat volt, mikor nem tudtam uralkodni magamon és jobbnak találtam elmenekülni, mint hogy rád ugorjak ott mindenki előtt. És végül a görkoris balesetem után, mikor az öledbe vettél és úgy cipeltél, az autóba tettél és ott is végig simogattál, le nem vetted rólam a szemed, még itthon is végig mellettem gubbasztottál míg fel nem ébredtem... Kérlek mondd, hogy jól gondolom és te is szeretsz engem!-hagyta abba mondanivalóját, majd megfogta az egyik kezemet.
-Igen Dongho, eszméletlenül és visszavonhatatlanul szeretlek! Pont ezt akartam elmondani neked, de látod olyan szoros kötelék van kettőnk között, hogy te már ezt is tudtad. Csak tudod féltem, hogy jobban szereted Soohyunt és hogy elveszítelek...-emeltem fel szabad kezemet, majd végigsimítottam az arcát.
-Jajj Hyung, ne mondd ezt! Kedvelem és tisztelem őt, hiszen ő a vezetőnk, de semmi több. Amit irántad érzek, az sokkal erősebb!-mondta gyorsan.
Miközben ezeket a szavakat mondta én csak bámultam a gyönyörű arcát, csillogó szemeit és halványrózsaszín ajkait. Meg kell csókolnom. MOST! Szép lassan egyre közelebb hajoltam felé, míg ajkaim el nem érték az övét. Először éppen csak hozzáértem, majd egyre szorosabban odanyomtam az enyémet az övéhez, végül ajkaink elkezdtek mozogni, míg meg nem lelték a megfelelő ritmust. Egy idő után szétnyitottam a számat, majd nyelvemmel megnyaltam alsó ajkait, hogy engedélyt kérjek a behatolásra. Szerencsére nem habozott sokáig, így nyelveink találkoztak és pergő táncba kezdtek. Testünk teljesen felforrósodott és bizsergett ettől a leírhatatlanul kellemes érzéstől, szívünk hevesen dobogott, kristálytisztán lehetett hallani. A kis maknae teljes extázisba esett, csakúgy, mint én és egy nyögés hagyta el a száját. A hang hallatán még vadabbul nekiestem, már teljesen nekinyomtam szegényt a falnak.. Nem is tudom, mit tettem volna még vele, ha nem lenne sérült a lába és nem fogyott volna el az oxigénünk, így el kellett válnunk egymástól.
-Ez csodás volt! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól csókolsz-mondta remegő hangon.
-Igen, felejthetetlen élmény volt számomra is! Köszönöm!-mondtam nevetve, majd felültem mellé rendesen az ágyra, átöleltem és így ültünk ott néma csendben. Abban a pillanatban minden problémám elszállt, nem törődtem semmivel, nem gondoltam semmire, de azt tudtam, hogy Dongho örökre az enyém marad.