Himchan(B.A.P) oneshot

Az új lelkitárs

A nyár utolsó napjai vannak hátra, hamarosan beköszönt az ősz és elkezdődik az iskola. Azonban nem csak az évszakok változnak, hanem egy ember élete és szíve is... A történetem nem másról szól, mint egy Zsófi nevű lányról, aki nagyon letört volt az utolsó napokban. Már egy hete, hogy legjobb barátnője, Dóri elhagyta Magyarországot és külföldre ment tanulni, de nem képes feldolgozni a történteket. Kiskoruk óta ismerik egymást, a kezdetektől fogva egy hullámhosszon voltak, mindent együtt csináltak, nem lehetett őket szétválasztani. Ezért is olyan nehéz most neki, hiszen nincsen még egy olyan ember az életében, akiben ennyire megbízna. Persze vannak még barátai, akiket nagyon szeret, de még sem ugyanolyanok, mint Dóri. Most még családja sem tud rajta segíteni, hiszen nem is szól senkihez, egész nap be van zárkózva a szobájába.

Zsófi lábait mellkasáig felhúzva és átkarolva ült az ágyán. Mellette egy halom zsebkendő valamint egy bekeretezett kép hevert, amelyen Dóri és ő vannak. Nagyon szerette ezt a képet, de ebben a percben nem tudott ránézni, mert rögtön elkapta volna a sírás. Úgy gondolta, jobban teszi, ha szív egy kis friss levegőt, így felöltözött és elindult. Nem is tudta, hogy merre megy, a lábai csak úgy vitték előre. Útközben rájött, hogy a séta sem megoldás fájdalmai ellen, hiszen bármerre nézett, minden helyhez fűzte valami emlék Dórival kapcsolatosan. Érezte, hogy könnyei lassan kicsordulnak, így felgyorsította lépteit, nehogy valaki meglássa, hogy sír. Végül azon kapta magát, hogy fut.
~A futás mintha segítene...~gondolta magában, így egyre jobban belegyorsított.
Egy fél órája már biztosan futott, éppen a Csónakázó-tó felé tartott, mikor hirtelen beleütközött valakibe olyan erősséggel, hogy mindketten a földön kötöttek ki.
-Jajj bocsánat, ne haragudj, nem vettelek észre!-mondta rögtön Zsófi, de szégyenében nem mert felnézni, hiszen szemei könnyesek voltak.
-Semmi gond! Nem a te hibád, én sem néztem előre.-válaszolta egy fiú hang. Nem esett bajod?-kérdezte rögtön utána.
-Nem.-mondta Zsófi, de még mindig a földön ült lehajtott fejjel.
A fiú összeszedte cuccait, -melyek az ütközés során szétrepültek- felállt a földről és leporolta magát. Észrevette, hogy a lány meg sem mozdult és még mindig a földön ül, így lehajolt hozzá és felsegítette. A lány nem ellenkezett, de nem is nézett fel rá és meg sem szólalt. A fiú csak akkor vette észre, hogy a lány teste reszket. Olyan, mintha sírna...
-Fáj valamid? Megütötted magad?-kérdezte aggódva a fiú.
Zsófi csak megrázta a fejét és teste egyre jobban reszketett.
-Sírsz?-tette fel a következő kérdést a srác.
Zsófi megint csak megrázta a fejét. Nem akarta elárulni az igazat. Bár hiába próbálta tagadni, hiszen a  fiú tudta. De nem szólt semmit, nem akarta még jobban megbántani a lányt, így csak ennyit mondott:
-Nagyon sajnálom, ha miattam van. Tehetek valamit érted?-kérdezte, de a lány nem méltatta válasszal.
~Úgy látom semmit sem tehetek.~gondolta magában, majd elindult.
-Nem a te hibád.-szólalt meg végül Zsófi. A legjobb barátnőm elment külföldre...itt hagyott engem...egyedül...-folytatta zokogva. Én mindent megpróbáltam, hogy elfelejtsem, de nem megy. Annyira fáj... Szerinted mit tehetnék?-fakadt ki belőle minden.
Butának és szánalmasnak érezte magát, hogy rázúdította bajait egy idegenre, de közben mintha megkönnyebbült volna...Igen, jól esett neki, hogy nem tartja tovább magában gondjait, hanem kiadta magából.
-Most biztosan őrültnek nézel és mindjárt kinevetsz.-tette még hozzá Zsófi, majd el akart indulni, de nem tudott, mert a fiú hátulról megölelte.
-Egyáltalán nem nézlek őrültnek és nevetni sem fogok. Teljes mértékben megértem, hogy mit érzel. Én is hasonló helyzetben vagyok.-mondta a fiú.
-H-hogy-hogy? Mi történt?-kérdezte Zsófi kíváncsian.
-Biztosan nem fogod elhinni, amit most mondok majd. Én egy híres koreai együttes tagja vagyok. Alig pár hónapja debütáltunk, de már jó egy éve ismerjük egymást a tagokkal. Együtt élünk egy házban, minden nap együtt vagyunk, de egy napon a menedzserünk előállt egy ötlettel. Minden tagnak másik országba kellett mennie és azt a feladatot kaptuk, hogy megismerjük a különböző kultúrákat, szokásokat, megtudjuk, hogy mennyire ismernek minket, hogyan viszonyulnak hozzánk. Nagyon nehezen akartuk elfogadni a tényeket, de muszáj volt, hiszen ez remek alkalom arra, hogy híresebbek és sikeresebbek legyünk. Úgyhogy most itt vagyok és fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Elsőre megpróbálom bejárni a várost.-mesélte a srác a történetét.
Zsófi szép nyugodtan végighallgatta, de nem akart hinni a fülének. Azt tudni kell róla, hogy teljesen odavolt a kpop-ért, szinte minden koreai énekest ismer és tudja nagyon jól, hogy mennyire lehetetlen az, amit a fiú mondott.
~Egy koreai énekes itt Magyarországon? Az kizárt! Most jut eszembe, hogy még meg sem néztem, hogy kivel beszélek. Ha megfordulok, akkor meg tudok róla bizonyosodni, hogy igazat mond-e.~gondolta magában Zsófi, majd kibontakozott a fiú karjai közül és megfordult.
Nem akart hinni a szemének! A fiú igazatt mondott! Ő tényleg egy koreai énekes! Méghozzá nem is akárki, hanem pont Zsófi kedvenc együtteséből a B.A.P-ből pont a kedvenc tagja, Himchan állt előtte! Egész életében arról álmodozott, hogy milyen jó lenne, ha el tudna jutni egyszer Koreába és elmehetne egy koncertjükre. Sosem gondolta, hogy Himchan fog megjelenni itt. És pont ilyenkor, amikor ilyen rossz állapotban van! Bele sem akart gondolni, hogy nézhetett ki vörösre kisírt szemeivel, kócos hajával és nem éppen a legjobb öltözékében.
-Hi-Himchan?-dadogta teljesen meglepetten.
-Ismersz engem?-kérdezte még nagyobb meglepődöttséggel a fiú.
-I-igen. Te tényleg Himchan vagy a B.A.P-ből? Nem akarom elhinni!-hadarta Zsófi.
-Pedig elhiheted, mert itt állok veled szemben.-mondta egy mosollyal az arcán Himchan.
-Ez aztán a meglepetés.-felelte Zsófi. És meddig maradsz itt?-érdeklődött.
-Körülbelül egy fél évig.-jött a válasz.
-Értem. Nem akarlak ám feltartani, menj csak a dolgodra nyugodtan.-mondta szomorúan Zsófi.
-Nem zavarsz. Sőt örülök a társaságodnak. Elég nehéz egyedül kiigazodnom a városon. Lenne kedved sétálni velem egyet?-kérdezte félénken Himchan.
-Persze, szívesen.-mosolygott Zsófi.
~Legalább addig is elterelem a figyelmemet Dóriról...~gondolta magában és sóhajtott egyet, majd elindultak Himchannal.
-Megkérdezhetem, hogy mióta hallgatsz kpop-ot?-tette fel az első kérdést Himchan.
-Körülbelöl 2 éve. A SUJU és a SHINee voltak az első bandáim, majd később a BigBang és a 2NE1. Mára viszont már rengeteg csapatot ismerek, köztük a tiédet is. Nagyon tetszik a stílusotok és a zenétek. Mostanában a ti számaitokat hallgatom a legtöbbször.-mesélte Zsófi.
-Örülök, hogy ezt hallom.-mondta Himchan mosolyogva.
Két-három órája már biztosan beszélgettek és sétáltak, mire észrevették, hogy kezd besötétedni. Nagyon jól érezték magukat egymás társaságában, olyan érzésük volt, mintha már évek óta barátok lennének. Zsófi ezt nagyon furcsának tartotta, hiszen nem gondolta, hogy valaha is talál majd valakit Dórin kívül, akivel ennyire jól megértik egymást. Tetszett neki a dolog, úgy érezte, hogy a fájdalma enyhül, ha Himchan-al tölti az idejét. De ugyanakkor félt is, hiszen tudta, hogy egyszer ennek is vége lesz, mikor a fiú visszamegy Koreába. Nem akart erre gondolni. Úgy döntött, hogy jól fogja érezni magát abban a kis időszakban is, amíg itt van. Ma sem akart tőle elbúcsúzni, nem akart egyedül lenni, pedig kezdett éhes és fáradt lenni.
-Lassan haza kellene mennem.-szólalt meg szomorúan Zsófi.
-Hazakísérjelek?-kérdezte tőle Himchan.
-Hát ha ráérsz és van hozzá kedved, akkor elfogadom.-mondta elpirulva Zsófi.
-Ilyen szép lányra, mint te, mindig van időm.-csúszott ki a fiú száján a mondat.
-Kö-köszönöm!-válaszolta Zsófi szégyenlősen.
A hazafelé vezető utat néma csendben tették meg. De nem érezték magukat kényelmetlenül. Néha-néha egymásra néztek és elmosolyodtak. Amikor odaértek a ház elé, Zsófi törte meg a csendet:
-Itt lakom. Köszönöm, hogy hazakísértél. Sőt az egész napot köszönöm neked! Hetek óta végre először jól éreztem magam.
-Nem kell megköszönnöd. Én csak azt tettem, amit tennem kellett. Örülök, hogy jól érezted magadat, én is. Bízom benne, hogy találkozunk még.-mondta Himchan reménykedve.
-Az jó lenne.-mosolyodott el Zsófi.
Másnapra meg is beszéltek egy újabb találkozót, sőt azután is napra is. Majd megint. Így ment ez hetekig. Minden nap találkoztak, egyre jobban megismerték egymást, beszélgettek komoly dolgokról is, de rengeteget nevettek. Élvezték egymás társaságát. Már nem is tudtak volna elképzelni egy napot, hogy ne találkoznának. Mindig máshova mentek, így rengeteg helyet is bejártak és számos új élményt szereztek. Egy újabb nap végéhez érek, Himchan megint hazakísérte Zsófit. A ház előtt álltak és búcsúszkodtak:
-Akkor holnap délután érted jövök és elmehetnénk valamerre.-modta boldogan Himchan.
-Rendben, már alig várom. Szia!-búcsúzott el Zsófi, de mielőtt elfordulhatott volna Himchan odalépett hozzá és megölelte.
Zsófi nagyon meglepődött a hirtelen mozdulaton, de nem ellenkezett, sőt ő is átölelte a fiút. Hiszen barátok vagyunk, jó ideje találkozgatunk már, nincs ebben semmi rossz. Pár percig így álltak az ajtó előtt, majd elváltak és Himchan is elköszönt:
-Akkor majd holnap. Jó éjt! Szia!
Zsófi aznap este rendesen tudott aludni, nem voltak többé rémálmai. Himchan-ról álmodott. Végre megint boldog volt, a fiúval töltött idő sokat segített neki. Másnap reggel fitten kelt ki az ágyból, alig várta, hogy délután legyen és találkozhasson a fiúval. Nem lehetett ráismerni. Nagyon izgatott volt, azon fantáziálgatott, hogy  mit fognak csinálni. Jóízűen megreggelizett, órákig ázott egy kád forró vízben, majd kikereste legdögösebb ruháit a szekrényéből. Nem tudja miért, de jól akart kinézni.
~Eddig is nagyon tetszett nekem Himchan, de mint idol. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer élőben látom. Még helyesebb, mint gondoltam. Lehetséges, hogy szerelmes lettem belé? De az nem lehet...csak tegnap találkoztunk... Vagy létezik szerelem első látásra?~ilyen és ehhez hasonló furcsa kérdések kavarogtak a fejében.
Zsófi észre sem vette, hogy milyen gyorsan telik az idő, miközben készülődött. A megbeszélt időpontra lement a ház elé. Himchan már várt rá. Mint mindig, most is elbűvölően nézett ki. Zsófi szívverése felgyorsult, miközben közeledett a fiú felé, aki már messziről mosolygott és integetett.
-Szia!-üdvözölte először Himchan Zsófit.
-Szia!-köszönt vissza Zsófi.
-Milyen napod volt?-kérdezte Himchan.
-Szerencsére ki tudtam pihenni magamat, így ma jó napom van. És neked?-érdeklődött Zsófi.
-Nekem is csodás napom van, mert láthatlak téged.-hangzott el a válasz.
Zsófi lélegzete majdnem elállt, mikor meghallotta e szavakat. Nem akart hinni a fülének. Nem akarta elhinni, hogy egy idol ilyen dolgokat mond neki... Hiszen ő csak egy hétköznapi lány. Úgy gondolta, hogy Himchan biztosan találkozott már nála szebb lánnyal. Azt sem tudta biztosra, hogy a fiú komolyan gondolja-e, amit mond, vagy csak viccelődik vele.
-Jajj ne hülyéskedj már!-mondta Zsófi, majd felnevetett.
-Teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam. Nagyon kedves és csinos lány vagy. Sajnos elég ritka manapság az ilyen. Szerencsésnek érzem magam, hogy megismerhettelek.-mondta Himchan.
Zsófi végig félénken nézett a fiúra és látta az arcán, hogy tényleg komolyan beszélt. Természetesen nagyon örült ennek, de nem merte kimutatni teljesen, csak finoman elmosolyodott, majd így szólt:
-Én még szerencsésebbnek mondhatom magam, hisz találkoztam egy híres énekessel.
-Nem vagyok híres.-mondta szomorúan a fiú.
-Azt te csak hiszed! Rengeteg rajongód van a világ több részéről. És ez csak gyarapodni fog a jövőben.-próbálta felvidítani a fiút Zsófi.
-Bízzunk benne, hogy igazad van. Szerveztem egy kis programot mára, remélem nem gond. Legközelebb majd te döntesz, hogy mit csináljunk-közölte Himchan.
-Rendben, semmi gond. És megtudhatom, hogy hová megyünk?-kérdezte Zsófi.
-Majd ha odaérünk, meglátod. Egyenlőre csak kövess!-mondta Himchan, majd megfogta Zsófi kezét és elindult vele egy autó felé.
-Van kocsid?-tette fel a kérdést Zsófi kikerekedett szemekkel.
-Mindannyian kaptunk egyet, így könnyebb közlekednünk. De nem én vezetek, hanem úgy visznek minket.-válaszolta a fiú szégyenkezve, közben kinyitotta az autó ajtaját Zsófinak.
-Köszönöm!-mondta Zsófi, majd beszállt a járműbe.
Az út elég hosszú volt, órákat utaztak. Az út elején beszélgettek, egyre több mindent megtudtak egymásról. Egy idő után megálltak enni, majd miután újra útnak indultak, elaludtak. Mikor már majdnem megérkeztek, Himchan hirtelen felébredt, kinyitotta szemeit és meglátta, hogy Zsófi fejét vállára hajtva alszik. Kicsit zavarban érezte magát, hiszen most először van hozzá ilyen közel egy lány. De tetszett is neki a dolog, nagyon szépnek és aranyosnak tartotta Zsófit. Alig mert megmozdulni, nem akarta felébreszteni az alvó lányt. Ebben a pózban maradtak egészen addig, amíg meg nem érkeztek. Himchan kénytelen volt felébreszteni Zsófit.
-Hé, ébredj! Megérkeztünk!-mondta finom hangon, majd megrázta a lányt.
Zsófi kis mocorgás után kinyitotta szemeit. Rögtön felfogta, hogy mi a helyzet, elpirult és egy hirtelen mozdulattal elhúzódott a fiútól.
-Ne haragudj, hogy végigaludtam az utat. Csak így tudom megelőzni azt, hogy ne legyek rosszul.-kezdett mondandójába Zsófi.
-Semmi baj, nagyon aranyos voltál.-mondta mosolyogva Himchan.
-Kö-köszönöm.-mondta dadogva Zsófi.
-Na de most csukd be a szemed és ne nyisd ki addig, amíg nem szólok. Kérlek!-mondta a fiú.
-Öö rendben.-felelte Zsófi, majd becsukta a szemét.
Himchan gyorsan kiszállt a kocsiból, átment a másik oldalára, kinyitotta az ajtót, majd megfogta Zsófi kezét és kisegítette a járműből.
-Vigyázz lépcsőn fogunk felmenni.-szólalt meg Himchan.
-Oké.-válaszolta Zsófi.
Lassan haladtak felfelé a lépcsőn, ám Zsófi így is többször megbotlott. A harmadik botlásnál Himchan felkapta az ölébe és így szólt:
-Így egyszerűbb lesz!
-Bocsánat, hogy ilyen ügyetlen vagyok.-mondta Zsófi.
-Ezért nem kell bocsánatot kérned.-válaszolta a fiú vigyorogva.
Pár perc múlva felértek a lépcső tetejére és Himchan letette Zsófit a földre.
-Itt is vagyunk! Most már kinyithatod a szemedet!-mondta boldog hangon.
Zsófi már nagyon kíváncsi volt, hogy merre járnak. Lassan kinyitotta a szemeit és az elé táruló látvány miatt felkiáltott:
-Hát ez gyönyörű! Úristen! Meg sem tudok szólalni, azt sem tudom mit mondjak! Mindenesetre köszönöm! Mikor szervezted mindezt?
-Nagyon szívesen. Első beszélgetésünkkor említetted, hogy még sosem voltál itt, de szívesen eljönnél ide, így utána jártam a dolgoknak és a menedzserem segítségével sikeresen elintéztem. (Az olvasók kedvéért elmondom, hogy a Balaton környékén járnak egy magas kilátón, ahonnan belátni majdnem az egész tavat. Szerintem mindenki el tudja képzelni, milyen szép lehet a kilátás.^^)
-Jajj nem is tudod, hogy mennyire hálás vagyok!-alig találta a megfelelő szavakat Zsófi.
-Örülök, hogy ennyire tetszik.-mondta boldogan Himchan. Nem bánod, ha csinálok egy-két képet?-kérdezte.
-Nem, nyugodtan.-válaszolta Zsófi szintén boldogan.
Rengeteg képet csináltak, beszélgettek, hülyéskedtek, az idő is csodás volt, sőt Himchan még uzsonnával is készült, hiszen késő estig ott maradtak. Mindketten nagyon jól érezték magukat.
-Nem fázol?-kérdezte Himchan Zsófit.
-Egy picit.-felelte Zsófi dideregve.
-Tessék, itt a dzsekim.-nyújtotta oda a fiú a kabátját.
-Jajj igazán nem kell! Így te fogsz fázni!-mondta tiltakozva Zsófi.
-Nem fázom, de te igen.-mondta Himchan, majd ráterítette Zsófi hátára.
-Köszönöm.-felelte végül Zsófi, de még így is fázott.
Himchan rögtön észrevette, így közelebb húzta magához és átölelte. Így ültek a kilátó tetején egy padon és nézték a lemenő napot. Zsófinak nagyon tetszett a mai nap. Hálás volt a fiúnak, hogy ennyi mindent megtesz érte és így törődik vele. Biztonságban érezte magát Himchan karjaiban és nem akarta, hogy azt kívánta, bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat. Kíváncsi volt, hogy a fiú mit érezhet, de nem merte megkérdezni. Csak reménykedett, hogy valami hasonlót, mint ő. A gondolataiból Himchan hangja zökkentette ki:
-Min gondolkozol ennyire? Valami baj van?
-Nem, nincsen semmi baj! Hogy lehetne bajom egy ilyen szép pillanatban? Pont az a baj, hogy minden olyan tökéletes. Amióta találkoztam veled, sokkal jobban érzem magam, újra érzem azt, hogy élek, nem gondolkozom folyton a barátnőmön. De tudom, hogy ennek hamarosan vége lesz, mert visszamész Koreába. És akkor megint olyan magányos leszek...-hadarta Zsófi, miközben könnycseppek csordultak végig arcán.
Himchannak hirtelen összeszorult a mellkasa, nagyon fájt neki sírva látni Zsófit. Ilyenkor úgy érezte, hogy neki is sírnia kell. Már másodszor látja sírni a lányt, de nem tudja megszokni... Most még rosszabb volt, mint az első alkalommal. Talán azért, mert sok időt töltöttek együtt és nagyon megkedvelte a lányt? Lehet, hogy ez a szerelem? Hát persze, hogy az! Ki tudja már mióta szeretem ezt a lányt, csak nem mertem beismerni magamnak! Nem tudta, hogy mit tegyen... Abban biztos volt, hogy nem tudja szavakkal megnyugtatni a lányt... Az agya teljesen kikapcsolt, nem tudta tovább irányítani szívét és érzéseit... Teste akarata ellenére megindult Zsófi felé és egészen addig hajolt előre, míg ajkai nem találkoztam a lányéval. Zsófi meglepődött, de nem tudott megmozdulni, teljesen ledermedt, szemei kikerekedtek. Szíve hevesen kezdett el verni, teste folyamatosan forrósodott... Élvezte ezt az érzést, amely hatalmába kerekítette. Lehunyta szemeit, elengedte magát és viszonozta a fiú csókját.